A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. - 1961 (Nyíregyháza, 1964)

Kalmár János: A buzogány

A BUZOGÁNY Az emberiség legősibb ütő-zúzó fegyvere, amelyet egyrészt védelmül, másrészt pedig a vadak leütésével élelmének megszerzésére használt, egyszerű, legallyazott fabunkó volt. E célszerűen használható bunkószerű ütőfegyver előnyös támadó lehetőségeit, az őskor és az ókor embere is méltányolta, mert a leletek tanúsága szerint előbb kőből csiszolta, később már brozból öntötte a bunkó-fejet. Feltűnő jelenségként állapíthatjuk meg, hogy a napvilágra került őskori, ókori bunkófejek külsejükben egymással csaknem azonosak, gyűrűs bronzöntvények, kerületükön csillagszerűen elhelyezett gúla-alakú tüskékkel. A tüskék száma négy vagy öt, négyoldalúak, közben-közben az alsó és felső szint mentén egy-egy három oldalú kisebb tüske ül. Munkánk célja a buzogánynak, a későbbi középkori Európában való megjelenését megvilágítani, majd pedig a magyar emlékanyagot bemutatni. A buzogánynak, mint fegyvernek, legkorábbi európai megjelenését a XI. század végén készült bayeux-i szőnyegen kísérhetjük figyelemmel. A gyalogos fegyvereként jelenik meg, amelyet a lovasok ellen használnak. A buzogány feje rozetta alakúnak van ábrázolva, kb. fél méter hosszúságú nyélre szerelve (13. kép). A több esetben is azonosan ábrázolt, rozetta alakú fej után ítélve, úgy találjuk, hogy ezek a fejek csillag alakú bronzöntvények, nem pedig egyszerűen faragott fabunkók.

1 Boeheim szerint, a lovasságnál a XIV. századtól kezdve rendkívül elterjedt fegyverré vált a buzogány, amely úgyszólván nélkülözhetetlennek látszott a lovas kezében. Nyugaton jött divatba a gömb- és a hosszú, hengeres tok alakú buzogányfej, tüskékkel megtűzdelve, vasból, ólomból, vagy fémből öntve. A fémfejű buzogányok sokféle változatban kerültek használatba, de a legjobban bevált forma a hengeres fejű, amely a XIV. század végére csaknem kizárólagosan maradt a használatban.

2 Előnyéül szolgált, hogy az ütőfelülete jelentékenyen nagyméretű, továbbá hogy erőteljesebben, hosszabb felületen kapcsolódott a nyélhez. Már a XIV. században megjelentek a Nyugaton használt buzogányoknál az ütőélek, a tollak, amelyek rendszerint sugárszerűen helyezkedtek el a hengeres hüvelyen, a nyélhez viszonyítva. Ez a változás annyit jelent, hogy az ellenállóbb vaslemez vértezet és sisak egy erősebb hatású támadófegyver szükségszerűségét kívánta meg. 1 Fowke, F. R., The bayeux tapestry. (London 1875) LXV, LXXIX. t. 2 Boeheim, W., Waffenkuede. (Leipzig 1890) 358. 31