A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 4-5. - 1961 (Nyíregyháza, 1964)
Sterbetz István: A goda (Limosa limosa L.) ökológiai problémái a magyarországi tájváltozások tükrében
III. DUNÁNTÚL Fertő-tó: Rendszeres, de kis számú költő faj. 1941-ben 20—25 pár. Hanság: 1930—1941 között évi 25—30 pár. 1948 óta évi 5—10 pár. Fenékpuszta—Keszthely: 1949-ig néhány pár évente. 1950-től, a terület kanalizálása óta eltűnt. Vörs: 1951—3. Bodajk: 1961—2, Váli-völgy: 1961—2, Csákvár: 1960 néhány pár, Kálóz: Költött, időpont ismeretlen, Székesfehérvár— Mohai rét: Évente 4—5 pár. Sárpentele—Csór: 1920—1930 között 50—60 pár. Sárkeresztes: Évente 10—12 pár, Sárszentágota: 1930—1940 között évi 2—3 pár, Dinnyési—Fertő, Velencei-tó: Évi 2—3 pár. Bőr gond—Seregélyes: 1950—2, 1961—20, Sárvíz csatorna mente: évi 7—8 pár. IV. ÉSZAKI ORSZÁGRÉSZEK Vácrátót: 1956—1, Aszód: 1953—2, Hatvan: 1955—2, Egerpatak mente: 1920 táján 2—3 pár, később eltűnt. A goda leggyakoribb hazai biotópja a sekély vízállásokban bővelkedő, magas füvű, nedves kaszáló. Az uralkodó vegetáció legjellegzetesebb növénye itt az Alopecurus pratensis, mely e táj típusra döntő dominanciával nyomja rá a bélyegét. Társfészkelői a gyakoriság sorrendjében: a bíbic (Vanellus vanellus), túzok (Otis tarda), nyílfarkú réce (Anas acuta), középsárszalonka (Capella gallinago), igen ritkán a tavi cankó (Tringa stagnatilis) és a század elején még a pajzsos cankó (Philomachus pugnax) is. Másik kedvelt élőhelye a relictumjellegű láprétek zsombékos, vizenyős, magas fűállománnyal borított típusa ; ahol a nagy póling (Numenius arquatus), a bíbic (Vanellus vanellus), piroslábú cankó (Tringa totanus), túzok (Otis tarda), sárszalonka (Capella gallinago), haris (Crex crex), hamvas rétihéja (Circus pygargus), sárga billegető (Motacilla flava), és kanalas réce (Spatula clypeata) társaságában találjuk a godát. Meszes-szódás-szoloncsákos szikeseken a Bolboschoenus maritimus és a különböző Carex asszociációk sekély tavainak madara a goda, bíbic (Vanellus vanellus), piroslábú cankó (Tringa totanus), és ritkábban gólyatöcs (Himantopus himantopus) társulásban. Folyóártéri réteken ugyancsak az Alopecurus uralkodó növénytakaró mellett bíbic (Vanellus vanellus), haris (Crex crex), tőkésréce (Anas platyrchynchos) és böjtiréce (Anas querquedula) közösségében található. Az Alopecurus típusú rétek főleg a tiszántúli biotópokra jellegzetesek, ahol а hazai állomány zöme él. A Duna—Tisza közén legtöbbször a homokos aljú szikesek Bolboschoenus és Carex vegetációjában találjuk, de a lápréti kolónia is gyakori. Ezzel szemben a dunántúli állomány már majdnem kizárólag a relictum jellegű gólyahíres, zsombékos lápok lakója. Távolabb Európában és Ázsiában ugyancsak a fentiekhez mindenben hasonló élettérben találjuk a godát. (Gladkow 1952, Johansen 1961, Witherby 1948.) Sok évi megfigyeléseim során megbizonyosodtam arról, hogy a goda megtelepedésének legfontosabb feltétele a huzamosabb időn át rendelkezésére álló, csüdmagasságának kedvező 6—10 cm-es vízmélység és a félmagas füvű réti vegetáció. Ha ez biztosítva van, úgy sós-szikes, fekete, agyagos, kötött, homokos, vagy lápos talajokon válogatás nélkül, szívesen lefészkel. Schenk (1927) közismert ürbői gyűrűzési kísérletei arról tanús213
