A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)
Balogh István: A magosligeti málévetőgép
szál 3—4 ujjnyi mélyen, tehát csekélyebben, mint az őszi szántás, ismét meg kellett szántani. A tavaszi szántás mindig hátára történt, azaz a parcella közepén a földet össze vettették, s így a szántás lapos bakhátas lett, a két szélső barázda a meggyült csapadékvizet elvezette. A kukoricát gabona módjára, kézzel szórva vetették és beboronálták. Szórva vetésnél egy kis holdra egy negyedrész (a véka negyedrésze, kb. 8 liter) mag kellett. Az így vetett kukorica igen egyenetlenül kelt és kapálásnál igen ritkára is hagyták, hogy „a bika meg tudjon közte heverni." (Kiss Gedeon, Túri Gáspár). A kukoricát kétszer kapálták meg. Az első kapálásnál a hontot a tövéről a vetetlen föld közepére, a másodiknál a kukorica tövére húzták, így a kapálás igen sok időbe került, mert egy ember 200 [J -ölnél többet naponta nem tudott bekapálni, s az első kapálást a sokszor fontosabb szénakaszálás, a másodikat pedig az aratás szorította. Ez volt az oka, hogy a kukorica termesztésének nagyobb arányú kiterjedése után a sorban való vetésre kényszerültek. Másik, szintén nem jelentéktelen ok volt az is, rájöttek, hogy a sorvetésnél nagyobb a terméseredmény. A sorvetés által lehetővé vált az ekekapa használata, az ekekapa után pedig egy ember egy hold földet játszva be tudott kapálni. A málévető meghonosodását megelőzően már kísérleteztek egyesek a sorbavetéssel, mégpedig eke után barázdába. Az 1920-as évek végén kezdődött el ez a módszer, amely abból állott, hogy az eke szarvára akasztott vederből vagy a szántó oldalára akasztott tarisznyából minden második, később általában minden harmadik barázdába kézből pergették a szemet. A szemet úgy pergették, hogy az a barázda fenekére, annak külső oldala mellé kerüljön. Azt tartották, hogy a kukorica csak akkor kezd igazán dolgozni, mikor a gyökere már a kemény földbe ér (Kiss Gedeon). így már a vetés, többé-kevésbé sorosan kelt s ezt már lehetett ekekapázni is. Az adatközlők egyértelműen azt állítják, hogy a málévetőgép a vetés gyorsítása, szabályosabbá tétele és ló- vagy tehénfogatos ekekapa használatának lehetővé tétele érdekében terjedt el. A közölt gépből 1960ban 24 darab volt a faluban, 64 önálló gazdaságban. Az első vetőgépek a mostanitól csak abban tértek el, hogy azoknak csöve, kerek pléh cső volt. Ez azonban hamar eldugult, ezért Túri József és fia Gáspár a gyári vetőgépekről leszerelt csoroszlyás csöveket szereltek az általuk készített málévetőkre. Az első példányokon a csövek távolsága 80 cm volt, ezt is csökkentették 75 cm-re, ezáltal egy hold földön kb. 5 q csövestengeri többletet tudtak termelni. A vetőgép ötletes, egyszerű, s ennek ellenére szilárd megoldású. Lényegében egy 156 cm hosszú, 37 cm széles, 4x4 cm vastag, gyalult akácfából álló keret. A keret elejére van a 65 cm átmérőjű eketaliga-kerék felszerelve. Az alapváz hátsó részén, keresztbe van ráerősítve a 100 cm hosszú, 33 cm széles tartókeret, amely deszkából két fordított rson>agúla alakú magtartó van szerelve. A két magtartóban közös tengelyre erősített, 23 cm átmérőjű vetőkerék forog. A vetőkerekek tömör deszkából vannak kivágva és élükön 18—18 cm távolságra 4—4, pléhből készült kanálka van szgczve. A hosszanti keret végére van erősítve a faekéhez hasonló nyárfából faragott szarv. A két magtartó alá egy-egy, gyári vetőgépről leszerelt, csoroszlyás vetőcső van felerősítve csavarral. Á keresztvágón, a magtartó elé van szegezve a 115 cm hosszú sorhúzó léc, amelynek két végén egy-egy madzag lóg le a földig, ennek nyomán vezetik visszafelé a jobb-, illetve baloldali csövet. A vasalás hideg kovács220
