A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Nyárády Mihály: A szatmárcsekei református temető fejfái

háttérbe szorították a régebbi (reformáció előtti) sírj eleket, a sírkereszteket, hanem arra, hogy a reformátusoknak a kereszttől elütő sírj elei félezer év előtti (pogánykori) magyar törzs f ejf atípus (!) maradványai.

19 Pedig Solymossynak a Dousa-idézet alapján ugyanakkor annak az ellenőrző kérdésnek a felvetésére is lehetősége lett volna, hogy a belga teológus miért nem szólt arról, hogy a római katolikusok és ágostai evangélikusok közös temetőjében akármilyen kis számban is, ott lettek volna a török temetkező helyen általa megcsodált különös református sírjelek, mint pogánykori örökségek. Nem is beszélve arról, hogy a pogány vallás gyakorlását valaha világi törvényeink is szigorúan tiltották. S hogy félezer évnek bőségesen elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy nálunk, szatmári-szabolcsi magyaroknál a sírok megkívánt és a helyszínen könnyen ellenőrizhető keresztjelzését megszokják és kizárólagosan alkalmazzák. 5. Solymossy Sándornak a hítjelző szimbólumok változhatatlanságára, mint bizonyítékra való hivatkozása sem fogadható el.

20 Erre nézve ellenbizonyítékképpen szembe lehet vele állítani sok-sok magyar község és város elütő fejfatípusait, amelyeknek Solymossy szerint ugyanazon „emberarcú" és „csónak alakú" fejfákból kellett volna kiindulniok, és mégis emberarc nélküliekké és csónakalakkal nem bírókká lettek. Ilyenek például az ugyancsak vízmenti (Tapoly-menti) vámosoroszi temető négy oldalú hasáb alakú fejfáiból kiformálódott —, elő- és hátoldalukon éllel biró —, „emberi ábrázat" nélküli, hatoldalú hasábra emlékeztető fejfái. Vagy éppen az ugyancsak vízmenti, tiszanagyfalui temető négyoldalú, egyenes fejfáiból alakult, előrehajlóvá, és így fél szántalp alakúvá vált fejfái. Nem is beszélve arról, hogy a szatmárcsekei fejfák az én kutatásaim idejében sem voltak egyformák. Lapozzunk itt vissza az I—

V. táblán közölt szatmárcsekei fejfaképekre, és gondoljunk vissza a dolgozatban csupán megemlített, homlokzati dísz nélküli „gyermekfejfákra". Ezek külön-külön és együttesen is bizonyítékok arra nézve, hogy a fejfák formái nemcsak nem lehettek, de nem is voltak változhatatlanok. Sőt bizonyítékok ezek arra nézve is, hogy egyes különös alakú fejfák romantikus szemlélettel való elbírálása és ismertetése furcsa eredményekkel járhat. A szatmárcsekei fejfáknak csónakhoz (fél csónakhoz) való „hasonlósága" —, mint azt már fentebb is említettem — nem a lakosok egyik ősi, vízi közlekedési eszközeivel, a csónakkal vagy a földgolyó valamelyik részén egykor dívó csónakba való temetkezési móddal függ össze. Hasonlóképpen a tiszanagyfalui fejfa szántalp (fél szántalp) alakja sem a község lakosainak a téli időben legtöbbször használt közlekedési eszközével, a szánnal vagy a föld valamelyik sarkában valaha szokásban volt számos temetkezési móddal, hanem egyaránt a fejfák tetejének és írásos részének a korhadás elleni megvédésével függ össze. 6—8. Solymossy Sándornak a magyarral rokon vogul és osztják (chanti és manysi) népek szokásaihoz kapcsolódó állításait illetően pedig utalok itt egyrészt arra, hogy a halottak bábujainak csónakosságáról anélkül írt, hogy bizonyította volna.

21 Másrészt rámutatok arra is, hogy a halottbábuk 19 Uo. 69—70. 20 Uo. 70. 21 Uo. 79.: „A második temetés... az elsőnek megismétlése, teljes mása volt, ahol az elhunytat a bálványbábú helyettesítette — úgy bántak vele még otthon, úgy vitték ki —, ez is csónakformájú koporsóba tevéssel lehetett kapcsolatban. A bábut ilyenbe fektetve, helyezhették el a síron." 213