A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Ujvári Zoltán: Tasnádi Lajos botpaládi kéziratos könyve

más csoportba sorolhatók. Különbséget kell tennünk a halottsiratók — siratóasszonyok — és a kántorok vagy jó pajtások, ismerősök vagy talán egy-egy parasztköltő sirató versei, búcsúztatói között. Egy közös vonás mindegyiknél felfedhető: a megfeszített lelkiállapot. Ez eredményezi azt, hogy gyakran a versbeli kötöttségek meglazulnak, hogy folytonosan ismétlődésekbe esik mind az éneklő, mind a költő. A halottbúcsúztatás ősi szokás a falusi közösségben. A halott elbúcsúztatása mind a mai napig fennmaradt, azonban formájában, módozatában idők folyamán sok lényeges változáson, átalakuláson ment keresztül. Ma már ritka helyen találunk „hivatásos" siratóasszonyt. S egyáltalán: asszonybúcsúztatót. A szokás maga megmaradt, de átalakult. Ma már igen sok helyen inkább férfiak búcsúztatnak: a helybéli kántor, jó barát, igen gyakran parasztköltő. Nem lehet itt szándékom temetési szokások kérdéseibe bonyolódni. Csupán a kéziratos könyvek halotti búcsúztatóinak hátteréhez s annak néprajzi jelentőségéhez említek meg néhány adatot. Saját gyűjtésem (Hét, Gömör megye) nyomán tudom, hogy ha a kántor, illetőleg a tanító nem énekel búcsúztatót, s „versszerző" sincs, jó beszélőtehetségű ember vagy legény búcsúzik a halottól a család, a falusi közösség nevében. Prózai szövegű halotti búcsúztatóknak kéziratos könyvekben való fennmaradásáról nincs tudomásom. Éppen ezért nagy jelentőségűek a verses emlékek. Ezekből már tudunk következtetni általában a szokás tartalmi vonatkozásaira is. A kéziratos könyvek halottbúcsúztatói a temetési szokások kutatóinak hasznos forrásul szolgálhatnak. Ugyanakkor a népköltészet gazdag, széles skáláját is mutatják. A kéziratos könyvek ennek a témakörnek a tüzetesebb megvizsgálásában segítenek bennünket. A halottat megszemélyesíteni, a halott nevében beszélni lélektani szempontból sem elhanyagolható körülmény. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy csak a verses búcsúztatók, halottsiratók beszélnek első személyben, a halott nevében. A prózai beszéd a sír felett inkább az élők búcsúzása a halottól, mintsem a halott búcsúzása az élőktől. Természetesen találunk az ellenkező esetre is példákat. Teljes eredményt akkor érnénk el, ha a kéziratos könyvekben előforduló halotti búcsúztatókat egymással összehasonlítanánk. Csak a részletes összevetés után lehetne érvényes megállapítást tenni. Mindezekből a kérdésekből is kétségtelenül kitűnik, hogy a kéziratos könyveknek milyen lényeges szerepük van nemcsak pusztán á népköltészet, a népi líra kutatásában, de a szokásvizsgálat területén is. A katonaélettel kapcsolatban igen érdekes, a szakirodalomban kevéssé figyelemre méltatott „szellemi termékről", a „Miatyánk" paródiájáról szintén részletesebben kell szólnunk. Tasnádi könyve őriz egy „Miatyánk" paródiát, vagy ahogyan őnála a cím áll: „Huszár Miatyánkot". Nem egyedi jelenség ez. Szinte minden katonafüzetecskében megtaláljuk a variánsát. S ami már nem egyedi, nem elszigetelt jelenség — annál érdemes és szükséges is keresnünk a létrehozó okokat, — költészetről, írásról lévén szó — és vizsgálni azt, hogy milyen igény nyomán született meg ez a vers. Mindenekelőtt azonban idéznünk kell a szóbanforgó kéziratos szöveget: 166