A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Ujvári Zoltán: Tasnádi Lajos botpaládi kéziratos könyve

Emlék. Kedves Barátaim! ha a sors Egymástól bár messze el sodor Emléketek szivemben öröké honol k.Barátotok Tasnádi Lajos (33.1.) Ezeket az emlékverseket nem sorolhatjuk a népköltészeti alkotások közé. A kéziratos könyvek tanulsága és bizonysága szerint azonban ezek is benne voltak és jelenleg is benne vannak abban a költészeti-kulturális hagyományban, amelyet — elsősorban a fiatal —falusi közösség őriz. Ezek a versek nagy változáson nemigen mennek keresztül. Talán éppen egyedül az emlékversek azok, amelyek a falusi közösségen belül is nem annyira a szóbeli hagyományban, mint inkább — nyugodtan mondhatjuk, hogy kizárólagosan — lejegyezve, írott emlékekben, az emlékverses füzetekben, vagy nótás-dalos könyvekben élnek és őrződnek. Függetlenül azonban attól, hogy az emlékversek nem jelentenek olyan szellemi értéket, mint a klasszikus, szépen kicsiszolódott népköltészeti alkotások, elsősorban a kutató, a népdalkincset az esztétika szempontjainak figyelembe vételével vizsgáló literátor számára, — az emlékversek fontos néprajzi jelenségre hívják fel a figyelmünket. Elsősorban arra, — s ezt már fentebb is említettük —, hogy polgári hatás, divat érte az ifjú falusi közösséget. Ez voltaképpen nem is a népköltészet számára jelent valami újat, noha ugyan költői termékekről van szó, hanem jelenti egy szokásnak az átvételét, aminek a gyakorlásához nincsenek meg a hagyományos formák, a kifejező eszközök. Az emlékversnél tulajdonképpen nem is azon van a hangsúly, hogy az valójában a népköltészet területére tartozik-e vagy sem. Az emlékversek kétségtelenül nem nyújtanak olyan szellemi kielégülést sem a lejegyző, sem az olvasó számára, mint pl. a dalok vagy egyéb versek. Azonban az igen nagy élmény — s a kérdésben ez a lényeges szempont —, amikor az emlékverset valaki számára leírják. Nem pusztán az a lényeges, hogy mit írnak, hanem az, hogy ki írja és kinek írja. Általában lány kéri a fiút emlékvers írására. Élmény a lány számára, amikor füzetét átnyújtja a fiúnak. Ezt az alkalmat már rendszerint előre várja, tehát hosszabb belső élményről van szó. A lejegyző számára is élmény, hiszen önmagát örökíti meg. Ugyanakkor a megtisztelés is kifejezésre jut abban, amikor emlékversírásra szólítanak fel valakit. Saját gyűjtésemből tudom, hogy a lány csak annak a fiúnak adja oda füzetét, akit meg akar tisztelni, akit magához, az ő közösségéhez illőnek tart. Voltaképpen tehát itt az emlékverseket nem annyira a költészet szemszögéből, hanem egy szokás terjedésének, illetőleg alkalmazásának formai és ugyanakkor funkcionális oldaláról kell figyelnünk. Tasnádi valószínűleg saját maga számára írta le az emlékverseket, feltehetően azért, hogy ha alkalomadtán emlékversírásra kerül sor, készen legyen néhány alkalmas versike. Nem tudjuk, hogy gyökeret vert-e az emlékversírás a parasztfiatalok körében, avagy nem. Annyi azonban kétségtelen, hogy az emlékversírás kezdeti divat-időszakában is találkozunk már népköltészetből fakadó, a népköltészeti stílusnak, formának stb. megfelelő emlékvers kísérletekkel. Ezek az emlékversek jobbára különböző, már 159