A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 2. - 1959 (Nyíregyháza, 1961)

Balogh István: Szabolcs megye statútumai a pásztorok megrendszabályozására a XVIII. században

s mivel legtöbb falunak volt ez időben egy-két csordája, csürhéje és 4—5 juhnyája is, a pásztorok a korabeli jobbágy társadalomnak, ha számbelileg nem is túl nagy, de életformájuknál fogva igen sok gondot okozó rétegét alkották. A század végén, amikor a pásztorkodás virágkorát élte, az egész megyére elrendelt, egységes szempontú pásztorösszeírás szerint 1401 szilaj pásztort (gulyást, csikóst, nyájjuhászt és kondást) ós 503 kezes pásztort (csordást, csürhést, bivalyost, fejősjuhászt) találtak ebben a foglalkozásban.

6 A két csoportba sorolható pásztorok életformája azonban nagyon különbözött egymástól. A kezes pásztorok bent éltek a falusi jobbágyközösségben, s őket a megyei és földesúri hatalom az akkori igazgatási és rendészeti módokkal még valahogy ellenőrizhette. De a mezővárosok és falvak távoli pusztáin élő szilaj pásztorokat a jószágtartó lakosokból szabad társulás alapján összeállott gazdaságokhoz az évi szegődés vékony szála kötötte. A földesurak magán gulyáit, méneseit a rendes lakóhelytől szintén távoleső pusztákon őrző pásztorokat sem igen lehetett sokkal jobban ellenőrizni, nem is szólva a sőretartó gazdák rendesen távoli megyékből származó, ideiglenesen itt legeltető, vagy a Szebeni havasok teleltetésre idejövő sőréseiről és juhászairól. A falvak ós városok vezetősége ugyan igyekezett azon, hogy „magabíró emberek legyenek a számadók", sőt Debrecen hivatkozott is arra, hogy pásztorai rendes adófizetők, többnek háza és földje van a városban, ez azonban aligha lehetett általános. Más adatok egybehangzóan bizonyítják, hogy még a számadók esetében sem volt mindig így — több olyan számadót találunk, akinek egy lábasjószága sincs —, a bojtárok esetében pedig éppen nem lehet erről szó. A jószágtartó gazdákkal csak a számadó állott kapcsolatban, a bojtárokat már ő fogadta, és azok bizony gyakorta változtatták helyüket.

7 Az egymással összefüggő kunsági, hajdúsági, bihari és szabolcsi, szinte egy országrészt kitevő legelőterületeken nagyjában azonos feltételek mellett, teljesen egységes életformában élő pásztortársadalom a jobbágyság földtelen, lakótelek hiányában helyhez nem kötött rétegéből toborzódott, amelyet az akkori közigazgatási szervezet a legkisebb mértékben sem tudott ellenőrizni. Az ilyesféle kísérleteknek a sokféle, egymást keresztező területi, gazdasági és politikai érdek eleve ellenszegült. A pásztori életforma önmagában is elég lett volna arra, hogy a feudális kötöttségben élő jobbágytársadalom sokféle nyűgétől szabadon élő pusztai szabadokat, az akkori igazgatás szervei és a földesúri hatalom gyanakvással szemlélje. A század közepétől kezdve azonban országszerte mindinkább érezhetővé vált — főleg a nagy pusztákkal rendelkező keleti országrészeken és az erdélyi Középhegység vidékein — a közbiztonság megrendülése, az állatlopások elhatalmasodása, úgyhogy a kérdéssel hovatovább a helyi törvényhatóságokon kívül az országos kormányszerveknek is foglalkozni kellett.

8 Míg a XVIII. századi, helyi hatóságok által hozott statútumok a valóságos helyzetből kiindulva csak a túlságosan szabadnak vélt életformát akarták valamiképpen ellenőrzés alá fogni, az 1780-as években az országos hatóságok az egész életformát létrehozó gazdálkodási és települési módon akartak vál6 Balogh István : Ethn. LXX. 1959. 300. 7 Uo. Nyíregyháza Áll. Lvt. Fasc. 65. no. 23. 1764. 8 Marczali Henrik : Magvarország története a szatmári békétől a bécsi congressusig. Budapest, 1898. 357, 415 (Szilágyi S. : Magyar Nemzet tört. VIII. k.). 95