A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 2. - 1959 (Nyíregyháza, 1961)
Nyárády Mihály: Pipakészségek Szabolcs megyében
A berceli agyagból mintázott pipákat még a legegyszerűbb fazekas kemencében égették ki. Ennek a kemencének kerek volt az alja, hajlott az oldala, nyitott a teteje és földdel kitapasztott a feneke. Két szájat csináltak neki, ezek szemben voltak egymással. Ha edényekkel vegyesen rakták bele a pipákat, akkor a rakást az edényekkel kezdték meg. Ezeket a kemenceszéltől beljebb sorakoztatva — köztük azonban híjat hagyva — a kemence falához dűtögették. így köztük és a kemence fala közt lángjáratot csináltak. (Legalkalmasabbnak tartották erre a célra a korsókat.) Rakás közben a kemence szájában a fával való tüzelésre egy-egy kis térséget hagytak. Utána a szájak közt két egyenes sorban edényeket állítgattak. Természetesen itt is hagytak térséget az edények közt, lángjáratnak. Majd egymásnak dűtögették ezeket is. Valamennyi edény mellé pipákat rakosgattak. Úgy azonban, hogy a dűtögetéssel kialakított lángjáratokat el ne torlaszolják. Amikor az edényeket és pipákat így berakták, a kemence tetejét törött cserepekkel befedték. Utána a kemence két száján száraz fával tüzelni kezdtek. Közben a fákat a lángjáratokba is betologatták. A füst a cserepek közt távozott. A gyenge szél ki is lángoltatta. A cserepek természetesen kormosak lettek. Ha a korom róluk leégett, az edények ós a pipák ki voltak égetve. De nem szedték ki azonnal, nyolc-tíz óráig hűlni hagyták. Ha csak pipát égettek, akkor tűzálló anyagokból (pl. kaolinból) állványokat csináltak nekik. A berceli agyagból készített pipák közönségesen veresek voltak. Amelyik pipa jobban kiégett, az erősebb lett. Amelyiket pedig a láng kapta is, az vasasra égett. (Az agyag benne ugyanis olvadásba kezdett átmenni.) Az ilyen pipát azután megcsiszolták vagy lefestették. Hanem a csengéséről csak meg lehetett ismerni. Némelyik pipás ember éppen ezeket kereste. Borközi állapotban dicsekedve mutogatta, s merészen hívogatta a cimboráit, hogy üssék össze a pipájukat vele. A tót legtöbb esetben pálinka volt, s ezt a gyengébb pipa tulajdonosa fizette. Amelyik verespipa gyengén égett ki, azt újra betették a kemencébe. A berceli agyagból is készítettek azonban már fekete pipákat. A kiformált nyers pipákat nagy cserép fazekakba, fűrészpor közé rakták, azután letapasztották, úgy égették ki. A pipa ilyenkor füstszínt kapott. Azért füstös pipának is mondták. Emellett kéményseprő pipának is nevezték.^ Az ilyen pipákat méhviasszal bekenték, s puha szőrű kefével kikefóltók. így homály fényük lett, mintha dér menne rá valami fényes tárgyra. A nyíregyházi pipakészítés fordulóponthoz érkezett akkor, amikor a gépeket is alkalmazni kezdték. Ez körülbelül a századforduló után a fehér debreceni pipának a szabolcsi piacon való megjelenési idejében következett be. 15 A berceli agyag — mint már futólag említettem is — nem bírta a géppel való formálást. Más pipaanyag után néztek hát. Fáradozásuk nem volt hiábavaló. A Hegyalján nemcsak jobb, hanem szebb anyagot is találtak, nemcsak egyfélét, hanem kétfélét. Ezek mindegyike állta a gépi préselést. Az egyik nem veres, hanem piros pipára való agyag volt, a másik pedig szép fehérre való. S ha az utóbbiról még azt is megemlítjük, hogy amikor a bagótól bekozmásodott, a tűzben visszanyerte az új színét — meg lehet érteni a nyíregyházi pipa előretörését. 15 Fazekas Sándor adatai (Nyíregyháza). 119
