A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 2. - 1959 (Nyíregyháza, 1961)
Nyárády Mihály: Pipakészségek Szabolcs megyében
13. kép. Berceli sarkantyús pipa elöl- és oldalnézete Kétségtelen azonban az, hogy a nyíregyházi pipásság a Blau-család bekapcsolódásával indult virágzásnak. Annyira, hogy messze földön — az ország határán kívül — Romániában is — ismeretessé vált. A nyíregyházi pipások — mint más vidékek pipásmesterei is— a közelben található agyaggal próbálkoztak legelőbb. Tiszabercel volt hozzájuk legközelebb, tehát annak az agyagjához nyúltak hozzá a kezdet kezdetén. A berceli agyag a pipa készítéséhez nem bizonyult a legalkalmasabbnak. A kézi mintázást még csak állta, a gépi préselést azonban már nem bírta. Ez a megjegyzésem természetesen a legjobb berceli agyagra vonatkozik. Tudniillik az agyag ott sem egyforma. A község agyaggödrében a felső rész rozsdás, s ez még túlságosan gyenge minőségű. Az ezalatt levő szürke színű réteg már jobb, sőt berceli vonatkozásban a legjobb. Az ezalatti kék színű réteg minőségre nézve a kétféle agyag közt van. Nagy hibája, hogy hamar olvad, 1000 foknál elhajlik. Ha azonban a finom, könnyen gyúrható kék agyagot a fölötte található szürke agyaggal keverik, mégiscsak fel tudják használni. Vele a szürkét könnyebben feldolgozhatóvá teszik. így jártak el az edénykészítésnél, a pipakészítésnél is. A pipának szánt agyagot Nyíregyházán hordókban tejfel sűrűségűre feloldották. Azután egy négyszögletes farámára szegezett apró szemű vas rostán egy hosszú faládába átszűrték. (Utóbbi szerszámnak szűrőláda volt a neve.) A rostán természetesen minden idegen anyag fennmaradt. A ládában az agyagoldatot addig szikkasztották, amíg gyúrható nem lett. Akkor belőle egy-egy pipára valót kiszakítottak, s egy asztalon, tenyérrel pálcaformára nyújtották. (így hurkának nevezték.) Azután egy szárító rácsra helyezték. Onnan levéve, a vastagabb végébe a felsőszár beszúrót beszúrták. Nyomban utána egy megolajozott faformába beszorították. Vékonyabb végébe az alsószár beszúrót benyomták. Kevés idő elteltével a pipaanyagot a formából kiemelték. Egy lyukasztóval a torkát átszúrták. így a szája és a nyaka közt összeköttetést teremtettek. A körvágó nyelét a pipa szájába bedugták. Az azon levő kis kést a szájon körülfordították. így simára vágták. A pipapucoló nyelét a nyakába bedugták, úgy tágították. A végét ugyanazzal legömbölyítették. Azután a pucoló élével a lekívánkozó részt lefaragcsálták. Ha díszesre akarták csinálni, kis mintázó fákkal, vasakkal vagy rezekkel kicifrázták. Ezek után már a szeges állónak nevezett szárítóra rakták. Ez a szerszám egy derékszögű négyszög alakú deszkalap volt, ami sűrűn tele volt verve szegekkel. A szegeknek a leghegye volt a deszkába beütve, egymástól olyan távolságban álltak, hogy a szájukkal lefelé rájuk akasztott nyers pipák egymást ne érjék (XXVII t. 1, 2, 3). 118
