Vertse K. Andor (szerk.): Az 50 éves Nyírvidék albuma (Nyíregyháza, Jóba, 1928)

Bökényi Dániel: A triánoni határon innen és túl

Népifelszabadítás, nyelvi elnyomatás volt a célpont. Éppen az ellenkezőjét igazolta a magyar élet. Egy-két államférfi, író, pedagógus küzdelmét szinte szánakozó mosollyal kisérte a Dunapartra telepedett parlament. Mialatt idegen nyelv, idegen szellem (skizma) fészkelte be magát a határszélekre. A Narodna Odbrana iskolájából kikerült gonoszkéz tűzcsóvát dobott házunkra. Láng csapott fel, szítására sietett a keleti cár (mint nyolcvan évvel ezelőtt), oltására a németek polgári császárja. A tűz terjedt, lángjától vagyon, élet pusztult, semmisült meg; emberek lettek nyomorékokká, trónok semmisültek meg, uralkodók lettek hazátlanokká. A föld, az apró családi fészkek, a falusi, városi iskolák udvarait ellepte a gyom. Nem törődtünk eléggé ezek értékeivel. A magyar nép tanítóját, még a XIX. század hatvanas éveiben ilyennek találta egyik kulturpolitikusunk: «az ő helyzetük sanyarúbb, mint bármely napszámosé, csak kivételesen kényelmesebb, mint egy dologházi fegyencé, az elemi iskolai tanítói állomások oly megvetettek, hogy a tömeg és a hatalmasak egy részének szemében csak kivételesen becsültebbek, mint a legutolsó pásztorember». — Ha becsültek, tiszteltek lettek volna a tanítói állások, Magyarország földje megszépült volna. Gazdagabb lett volna erényekben, a nemzethez szító jóságban, a hazához való törhetetlen hűségben. Voltak őrállóink, akik a maguk lelkéből a nemzet lelkébe akarták átoltani a hazához való hűséget, azt az igazságot, hogy nemzeti kultura nélkül nincs magyar jövő. Az ilyen igazságokat hirdető egyéneknek börtön, bitó, vagyon elkobzás, fejvesztés volt a büntetésök. Tompa Mihály mélységes fájdalommal írta volt hamvai parókiáján: minden úgy fájt a magyarnak. 163 11*