Vertse K. Andor (szerk.): Az 50 éves Nyírvidék albuma (Nyíregyháza, Jóba, 1928)

Jósa András dr.: Emlékeimből

Nem hiszem, hogy valaha egy győzedelmes hadvezér büszkébben lépdelt volna, mint én akkor a harmincad előtt; és csak szégyenből nem sirtam, ha a felváltás órája közeledett. Katonai életemnek ezen fénypontját a 48-diki nyári napok ragyogták be. Engedjék meg, hogy ezen időtájból egy epizódot mondjak el, amit pedig már egyszer a Nyirvidékben feltálaltam. Akkor a Cukor-utca és a Magyar-utca sarkán, vagy egy házzal errébb laktam, egy első emeleti szobában. Vörösmarty Mihályt azon szerencse érte, hogy ő is ugyanazon házban lakott, földszint velem szemben. A széles ablakpárkány volt kedvenc Íróasztala, amelyről költés alkalmakor, mely rendesen a délutáni órákra esett, soha sem hiányzott a savanyú víz, meg a vinkó. Mindég bálványozója voltam Vörösmartynak és ezért azóta e téren is hű követője vagyok. Órákig mereven tekintetem az öreg úrnak jóságos szemei közé, és folyton suggeráltam örökszép költeményeit, amiről persze ő semmit sem tudott. Az ablakpárkány magas volt, tehát ez oknál fogva, vagy talán még inkább azért, mert egy nálánál hosszabb szárú pipából szokott csibukozni, soha sem ülve, hanem csak állva írt. Nagyon megrághatta azt, amit írt, sőt néha egy kissé a tollat is. Nagyon átgondolhatta azt, amit papírra vetett. Egy-két kis quaterka és az udvar túlsó szegletéig tartó séta jelezte a pauzát, de midőn visszatért, 10—20 gyorsan leirt sor lett egy-egy levele örökzöld koszorújának. Petőfi Sándor naponta délután 3 órakor — pontosan, mint egy kronometer — jelent meg nála és pedig mindég, ha nem is épen komor, de komoly arccal. Néha megkínálta udvariasságból az öreg úr egy quaterkával; kocintott is, de soha nem láttam, hogy csak egy kortyot is ivott volna. 123