Sőrés János: Szent-Mihály község története (Debrecen, 1887)

II. Egyház - 3. Haladás korszaka 1832

139 működött fáradhatatlan szorgalommal; búcsúbeszédet a gyülekezethez nem is intézhetett, s igy azt írásban hagyta bátra, mely következő: „igen tisztelt közönség ! Mindnyájan szivemből kedvelt vólt hallgatóim! Itt van hát, csakugyan itt van az idő, melyben nékem távoznom kell o helyről, le kell szállanom, fájdalom ! elébb mint gondoláin, és talán örökre kell leszállanom a szent munka teréről, melyet lelkem kedvelt; melyre töredékeny éltem szentelem, melyben találta szivem magasztos örömét, s nemes gyönyörét, s melyről csak a halál által gondoltam elszállíttatásomat. Nyilik-o még? és hol ? s mikor nyílik előttem pálya ? melyen több hív pályázókkal együtt a felséges czél felé futni óhajtott alkalmam lenne? méltónak itél-c még valaha a főgazda, hogy e szavakat intézze hozzám: „miért állassz itt? nienj az én szőlőmbe, és munkálkodjál ott, mind cstvéiglen," s ama Főpásztor, ki igy nyilatkozott: „más juhaim is vágynák nékem" Ján. 10, 16. mondja-é ínég nekem is ©zt, mint hajdan a kedvelt tanítványnak sz. Jánosnak : „Legeltesd az én juhaimat" Ján. 21, 16. ezt a jövendők sötét homálya fedi; ez csak az anyaszentegyház bölcs és mindentudó pásztora előtt vagyon tudva, kinek akaratjából lesznek a világi minden történetek. De éppen azért, mivel tudom, hogy mindenek a világ bölcs és kegyelmes urától vágynák : megnyugszom szomorú sorsonion és biztat ez édes remény, hogy ínég valaha vidámabb napok is derülnek reám. Azonban, mielőtt innen eltávoznék, szivem sugalja, sőt parancsolja néhány elváló szókat intéznem a tisztelt közönséghez, mint vólt kedves hallgatóimhoz. Mi lehetett vólna pedig szivemnek kedvesebb s kívánatosabb, mint az, hogy ha már csakugyan meg kell innom a keserű poharat, ha már csakugyan búcsúznom kell: azon szent szószékből tehettem vólna azt, melyből 19 éven s négy hónapon át hirdettem e helyben Isten igéjét, hogy így szinről-szinre láthattam vólna utoljára együtt a kedves nyájat, inolynek Isten kegyelméből egy ideig pásztora lenni szerencsém vala, hogy onnan találkozhattak vólna még egyszer szemeim azon hív hallgatóimnak kedves tekintetével, kik oly sokszor — midőn erőtlen szavaim által mennyei kegyelem vala munkás — azok által meghatva, szent buzgóságra hevült figyelemmel kisérték szavaimat; hogy a régi nyájtóli erőltetett elválásnak keserűségét, teljes mértékben érző szívnek érzékeny hangjai a hallgatóknál is a szívnek érzékenyebb húrjait érintvén meg: akkor — mint én hiszem, s hogy e hit nem csal, jól esik hinnem — a távozni kényszeritett pásztor sorsábani szives részvételt, — mint egyik legkedvesebb jutalmamat olvashattam volna ábrázatjokból, s szemeikből. I)e a holtnak élő szavai nincsenek, nein