Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

13 — véráldozat ocsmány tanát, ritusát szemlélnék, és egész tisztelettel kérdem a tek. törvényszéket, vájjon a vérvádnak annyiszor felszított gyanúja mellett képzelhető-e most csak egyetlen egy európai nemzet, melynek kormánya, sőt koronája is meg nem ingana azon pillanatban, melyben köztudattá válnék, hogy egyik vagy másik hitfelekezetnek a kérdéseshez hasonló véráldozat rituális gyakorlását tétlenül, gyáván megtűrni hajlandó. Minden lehetetlenség uraim s e lehetetlenség érzetében miért haboznánk kimondani meggyőződésünket, hogy a zsidó vallásban rituális véráldozat létezése lehetetlenség és feltevése képtelenség. De mióta a magyar törvényhozás termeiben azon szerencsétlen szó elhangzott, miszerint a tisza-eszlári zsinagógában rituális gyilkosság követtetett el, azóta hazánkban bizonyosan más birodalmak előítéletes s modern antiszemita elemei, zajos szóval ápolják a meggyőződésnek keresztelt vak hiedelmet, hogy az oly tekintélyes helyről elhangzott szó igaz valóság, s hogy a kérdéses rituális gyilkosság valóban el is követtetett. E zajnak, e felzúdulásnak a vádhatóság sem állotta útját, sőt vádinditványs, mai vádbeszéde is arra kényszerit, hogy teljesítsem védői kötelességemet. Schwarcz Salamonért a terhére rótt rituális gyilkosság vádja ellenében előterjesztem védelmi indokaimat. Annak, ki a fenforgó bűncselekmény érdemleges taglalásába bocsátkozik, szükségkép s első vonalban meg kell ismerkedni az állítólagos cselekmény alanyával, állítólagos elkövetőivel és ha azt látnók, hogy a vádlottak valamely messze barbár országból a sötét ős orthodoxia valamely elfeledett zugából ide futott emberek; ha azt látnók, hogy ez emberek a polgári élet érintkezéseinek bajaitól, kellemeitől elzárkózva, egyedül csak a vallási rajongás, a titokzatos fanatizmus ködében elmerülő életet éltek: az esetben tán nem akarva is a terhökre rótt cselekmény rugóit, indokait titokzatos lelkületükből, elburkolt életmódjukból igyekeznénk kikutatni. De hiszen ez emberek itt élték át itjukorukat, itt érték el valamennyien az emberkort, mindig a magyar föld népe körében élve, ba némely szokásban, vallásban attól különbözők is, erkölcsös családi életök törvényszerű; kifogástalan magaviselet s a község lakosságával ápolt békés polgártársi viszonyok által az államnak kifogástalan jó magyar polgáraivá lettek. Továbbá vádlottaktól a képzettség azon niveauját sem lehet megtagadni, melyről némi jogszerűséggel feltehető volna, hogy a kérdéses tény valláserkölcsi megengedhetlenségét s jogszerűségét be nem látva, magukat botorul könnyelműen oly bün örvényébe sodortatták volna, mely nemcsak önmagukat, hanem nejeiket, gyermekeiket, egész családjukat, nyilt s legnagyobb veszélybe taszítja múlhatatlanul. És itt engedje meg a tek. kir. törvényszék, hogy védenc-zeni Schwarcz Salamon jellemzéséül csak egy pár lelkületi vonást említhessek fel. Midőn a vádlottnak hosszas vizsgálati letartóztatása után, végre megengedve lön, hogy Schwarcz Salamonnal mint védője szólhassak és helyzete iránt kérdést intézzek hozzá, fuldokló hangon, könybelábadt szemekkel igy szólott hozzám: Uram! beteges vagyok, családomtól elszakítva, a fogság nagy bajai közt legnagyobb bajom az, hogy amit szabadságomban oly nagyon megszoktam, itt nem engednek olvasmányt; itt nem olvashatok semmit. És midőn hosszú vizsgálat után végre megengedtetett neki, hogy feleségét, gyermekeit láthassa, legkisebb három éves leánykája zokogva szalad elébe, kis kosárkájában édes süteményt nyújt rab atyjának, az ember fájdalomtól szakadozva veszi át a gyermek legelső ajándékát és sirva, mint gyermek felkiált: «Édes gyermekem ! a börtön sötétsége eltakarta eddig ártatlanul szenvedő atyád szemei előtt angyali arczodat, de az örök igazság istene meg fog segíteni: majd ismét együtt leszünk. Uraim! a kiben a tudás szomja s a családi élet ily szeretetteljes érzelmei, — az élet legkínosabb helyzeteiben is ily élénken, ily ellentállhatatlanul nyilatkoznak, ily ember a szándékos gyilkosságot sem ember, s ha volna ilyen, isten kedvéért sem követi el. Ilyen emberről ily bűnt feltenni lélektanilag legalább lehetetlenség. De a bünvizsgálat, mint az engesztelhetetlen nemezis rámutat az általa szorgosan összegyűjtött bizonyítékokra, melyek folytán az illetéktelen körök mint kimondák már kedvező vagy kedvezőtlen ítéleteiket. Méltóztassék -tehát megengedni, hogy az ügy legilletékesebb bírósága a tekintetes törvényszék előtt védői kötelességem szerint én is elmondjam e bizonyítékok felett védői véleményemet. A szerencsétlenségnek" ezer és ezer neme uralkodik az emberi életen; változatos alakulásaiban megfoghatatlan marad örökké. Méltóztassék a tekintetes törvényszék csak egy pillanatra visszagondolni, hogy miken alakult meg a kérdéses büutény gyanúja! Solymosi Jánosné nem találván gyermekét, mint az ókornak mythósi alakja, ki lámpával kereste elrablott leányát a földön és a föld alatt, bebolyongta Tisza-Eszlárt, bebolyongta ismerőseit és végre a szerencsétlenség Scharf József elé vezette.Scharf József megérdemelné, hogy az ember jellemét kutassa, mert miként juthatott azon gondolatra, hogy a midőn a gyermekét kereső anyát vigasztalni akarta, azt a iüllánkot üsse keblébe: mondván, hogy Nánáson is eltűnt egy leány, azt is a zsidókra rá fogták, de azután a leány előkerült. — Vigasztalás akart-e ez lenni vagy megtorlása azon vádnak, hogy Nánáson is a zsidókat okozták a leány eltűnésével, azt csak az isten tudná megmondani, a ki az emberek szivébe lát, annyi tény, hogy azon percztől kezdve, midőn az asszony elvált Schärft ól, két kimagasló alakot láttuük az események folyamában; az egyik oldalon Scharf Józsefet üldöztetve saját gyermeke által, a másik oldalon a szegény özvegyet, ki boszut lihegő fájdalmában talán rosszat kivánt, de a gondviselés nem mint tisztelt kollegám a magánvádló mondotta, Solymosi Jánosné gyermeke képében ez ügynek nem boszuló angyalát, — hanem mentő angyalát küldötte, a ki fényt, világosságot derített az ügyre. Méltóztassék csak elgondolni, hogy áll ezen ügy. Az mondatik, hogy Solymosi Eszter beküldetvén a sokszor emlegetett boltba, Scharf József őt visszatérőben az ablakon megleste és behívta, azt mondja a fiu Móricz, hogy apja azon ürügy alatt hivta be a leányt, vegye le a gyertyatartókat és sajátságos tek. törvényszék, hogy ezen fiúnak vallomásában egy szó sem igaz, pedig oly gondosan alkotta össze szavait, hogy még itt a tárgyalás folyamán sem lehet a gyermeket összezúzni sem a keresztkérdésekkel, sem az atyai érzelemmel hozzá intézett kérdésekkel. Egyenkint veszem vallomásainak szavait; azt mondja, hogy Solymosi Esztert apja meglesvén, behivta a házba, hogy a gyertyatartókat szokás szerint elrakja és kisült, hogy Esztert sem apja, sem anyja nem ismerte, hogy a leány sohasem volt a házban és ezt maga a fiu igazolja, azt mondván, hogy csak akkor tudta meg, hogy az Eszter, midőn anyja annak szólította. Ott van továbbá Báthori Gáborné; annak sincs tudomása arról, hogy Eszter lett volna a Scharfék házában, a gyertyatartók lerakása végett, mert ezt ő neki kellett teljesítenie, mivel érte fizetve volt. Tehát az első szó, melyet Scharf Móricz vallomásában mond, képtelenség. Azt mondja továbbá, hogy a szegény Eszter bejövén, letetette a kendőt az asztalra és akkor belépett egy rongyos zsidókoldus és behivta a templomba. Uraim ! Láttuk Eszternek testvérét, azt az erélyes kis magyar leányt. Annyira ismernők mi magyar fajunkat, különösen leányainkat, hogy föltehetnők róluk, miszerint egy rongyos idegen koldus hívására bemenjenek a zsinagógába, melytől bizonyos iszonyuk vau. Továbbá mit mond Scharf Móricz ? A leányt — úgymond — a koldus kezénél fogva vezette be a templomba. Azt a koldust szeretném én látni, a ki egy 14—15 éves magyar leányt kezénél fogva vezethetne valahova. Tehát ez sem igaz. Továbbá azt mondja Móricz, hogy a koldus a zsinagógába vezetvén a leányt, ő onnan sirást hallott, hallotta ezt a sirást más is, Feketéné és e szerint ez a dolog igy némi valószínűséget nyerne: de a mit Móricz mond, az valótlan. Azt mondja ugyanis Feketéné, hogy a mikor a sirást hallotta a zsinagóga felől, a zsinagóga pitvarának ajtajánál két oldalt két zsidót látott állni. Hogyan nézhotett be tehát Móricz a kulcslyukon, ha ott állt két ember ? Vagy Feketeué, vagy Móricz, vagy mind a ketten valótlant mondanak. De továbbá azt mondja Móricz, — a ki egy 13—14 éves gyermek volt akkor — hogy a midőn benézett a kulcslyukon, ott látta azt a borzasztó vérengző jelenetet, a mint Esztert, az ő gyermekkori társát földre teritik, levetkőztetik, körülállják, azután odajön egy ember és elmetszi a torkát. És ez a 13—14 éves suhancz szép csendesen hazamegy és nyugodtan elbeszéli a dolgot szüleinek. Hiszen uraim, ez képtelenség. Gondoljunk csak vissza 12—14 éves korunkra: ha ily jelenet tanúi lettünk volna, vájjon az ifjú kor természetes ösztönénéi fogva nem kiáltunk-e segélyt a borzasztó látvány megakadályozására. Hogy egy fiatal gyermek ilyen jelenetet nyugodtan végig nézzen, az psychologicze oly enygma, melyet emberi észszei megfejteni nem lehet. Továbbá azt mondja Móricz, hogy a gyilkosság akkor történt, midőn az isteni tiszteletnek vége volt, és mindenki elment, csak a sakterek maradtak ott, és még néhány ember, aki a megölt 4