Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

22 nap igen sokan járkáltak az utczán, mert hisz szép idő volt és egy egész csapat tanu jelentkezett, kik Esztert itt vagy ott menni látták s bár annak, aki az Újfaluból vagy Tótfaluból Ófaluba megy vagy viszont, a zsidó templomnál elhaladni kell s bár az előcsarnok ajtaját mindenki meglátja, aki arra megy, mert a templom bekeritetlenül szabadon áll, mégis nem akadt egyetlen egy ember sem. aki Móriczot a kulcslyukon leselkedni látta volna, pedig szokatlan látvány az, hogy valaki kulcslyukon nézzen a templomba s ez még akkor is feltűnt volna, ha már másnap nem hozatott volna kombináczióba Eszter eltűnésével a zsidók temploma. A tányérok, a fazék, a kés, minden kéznél volt s a vér azokba folydogált. Ezekre több megjegyzésem van. — Honnan vették volna az illetők ez eszközöket ? Magokkal nem vihették, először mert nem tudhatták előre, hogy egyszerre csak meg fogja szállni valamennyiöket a vallási fanatizmus s nem tudhatták, hogy épen alkalmas pillanatban fog arra menni, midőn esetleg senki más sem lesz az utczán, senki más nem fog esetleg kinézni ablakán, egy keresztény leány. Da nem hozhatták azért sem, miután szombat napon ilyen tárgyat kézbe venni s vinni nem szabad. Ha már vallási fanatizmusról, rajongásról beszélnek, hát ne tegyék azt, fel a vallási rajongóról, hogy e rajongásból hitét fogja megszegni. Hogy olyat fog szombat napján elkövetni a mi nem vallási rajongás, hanem vallástalanság fanatizmusa lenne. Nem vihették egy nappal előbb sem, miután akkor azokat a délelőtti isteni tisztelet alkalmával valaki észrevehette, vagy legalább Moriczka látta volna ott. Pedig maga mondja, hogy nem látott semmit sem. És a vér szerinte szépen lassan folydogált. A fiatal gyermek az erőteljes parasztleányka vére, a helyett, hogy az ugy is alac ony tetőzetig löveljen fel, mint a nyál oly lassan folydogált. Ezeknek a szegény embereknek valóban nagy szerencséjük az, hogy azoknak, kik ezt a mesét kigondolták, hogy e czimen a zsidóság ellen izgatni lehessen, megadta ugyanaz ördög a rosszaságot és lelketlenséget ily rágalmak költésére, de nem adott az isten nekik elegendő észt, hogy ne tegyék azt ily ostobán. Különben nem igy mondották volna el a históriát. Erre az utolsó feldscherr is azt fogja mondani, hogy ez nem lehet! A természet meg nem tagadja magát. Pedig Móricz nyomban ezután bement és körülnézett, de sem hullát, sem vérnyomokat nem talált. Pedig azt, hogy vizet kértek volna, vizet vittek volna be, hogy a vérnyomokat a földről s önmagukról letisztogathassák, nem állitja senki sem. Még kút sincs az udvaron. Azután felöltöztették újra. De vájjon minek ? Erre alig lehetne okot találni. Akkor vérnyomoknak kellene lenni ruháin, mert egy 15 éves egészséges parasztleányban több vér van ám, mint a mennyit egy csuporba gyűjteni lehet! s miként a szakértők igazolják, nem is folyik mind ki egy fél óra alatt. Yennnus nunc ad fortissimum! Hová lett a hulla? Móricz vizsgálati vallomása szerint c°ak a Thora szekrénybe dughatták volna el. De ott nem volt, miután délután az imádságnál kinyitották s ő maga is bepillantván, abban nem látott egyebet, mint ami benne rendesen lenni szokott, a szent tekercset. A templomban levő — de csak most felemiitett — másik szekrénybe sem tehették, mert ez, miként ismét Móricz bizonyítja, nyitva állt, hol azt akár ő, akár más láthatta volna meg, — de azt is mondja, hogy abban el se férhetett volna. Talán az ablakon át dobták ki s azután a boglya alá rejtették, hogy estve elvigyék, vagy nyomban szétdarabolták s igy darabokban vitték el? Az egyik feltevés ép oly valószínűtlen, mint a másik ? Szét nem darabolhatják, hisz akkor minek öltöztették volna fel a boglyába nem rejthették, mert ez esetben egy kutya is könynyen áruló lehetett volna, de meg is láthatta volna valaki arra menve s feltűnt volna neki, hogy a zsidók a szombat daczára átraknak egy szalma boglyát. S nem is maradt ott senki, aki a véletlen felfedeztetés ellen őrködött volna. De mégis vizsgáltatott a szalma s azon nem találtak semmi vérnyomot. Tehát az alá nem rejtethetett. Egyébiránt az is nagyon valószínűtlen, hogy akkor, midőn a koldus bejött, hogy csukják be a templomot, Scharfhoz a bűnrészeshez, vagy ez ahhoz mit sem szólt vagy intéssel tudtára nem adott volna. Pedig azt Móriczka bizonyítja, hogy ez nem történt meg. Ép oly valószínűtlen, sőt hihetetlen, hogy az apa — már akár azért, mert egyetértett, akár azért, mert Móricz elbeszélte — tudva a történteket, ne maga ment volna becsukni a templomot, hanem Móriczkára bizta volna azt, hogy láthasson ott, amit gyermeknek látni nem szabad. Még csak a végből sem ment volna be, hogy meggyőződést szerezzen magának, hogy jól feltöröltettek-e a vérnyomok, eltávolittatott-e jól mindeD, ami a tett árulója lehet, hanem miként Móricz bizonyítja és Bátoriék is, nyugodtan aludni fekildött volna le. A legfényesebben czáfolja azonban meg Móricz rémlátomását azon látszólag lényegtelen, psycholigai szempontból fontos tény, hogy az a Scharfné, aki állítólag tudott volna a keresztény leány leöletéséről, midőn befogták, kis gyermekét nem valami rokonára, hanem a keresztény Bátorinéra bizta reá. Ilyet csak az mer tenni, kinek tiszta a lelkiismerete s nincs oka félni a boszutól. A legjellemzőbb bizonyíték azonban arra nézve, hogy Móricz nem látott semmit, hanem csak kitanitás után beszélt, ugy a vizsgálat során, mint mostan is: ez a sárga kendő története. Tudjuk ugyanis, bogy mindaaddig, mig a dadai hulla felszínre nem került, Solymosiné, Huriné, Zsófi és mindazok, akik a kérdéses szombat délelőttjén látták, vagy látni állították a szerencsétlen leánykátkezében sárga kendőt láttak valamennyien. Természetes tehát, hogy Móriczczal is igy kellett azt elmondatni, pedig Móricz — mint mondja — közelről látta a kendőt, kezébe is vette, ki is nyitotta, megnézte, bogy mi van benne. Leginkább Móricz emlékezhetnék tehát a kendő színére, ha ugyan Esztert akkor csakugyan látta volna. De nem látta, hazudik istentelenül. Ez az egyszerű kendő bizonyítja ezt. Ha Móricz nem a tárgyalás elején hallgattatott volna ki, akkor bizonyára módosította volna ez irányban is vallomását, mint a hogy módosította, még pedig kitanitás szerint egyebekben is. De nem gondoltak reá, bogy a dadai hulla kendője Móricz vallomására is befolyással lehet, sőt hogy kérdésbe is kerül itt. S igy Móricz makacsul a betanított leczkénél marad. Solymosiné kibújhatott ebből a dilemmából azzal, hogy neki a sárga kendő is hiányzott, azért mondotta igy. De Móricz a sárga kendő hiányát nem észlelhette. Nála nem lehet tehát egyéb, mint kitanitás. Nem kétlem egyébiránt, hogy a sárga kendő is megbarnult volna, ha erre gondoltak volna, vagy nem egy huzamban kellett volna felelnie a keresztkérdésekre. Móricz rémlátomását ez a látszólag lényegtelen, de spichologiai szempontból fontos tény is bizonyítja, hogy az a Scharfné, aki állítólag tudott volna a keresztény leány leöletéséről, midőn befogták, kis gyermekét nem valamely rokonára, hanem a keresztény Bátorinéra bizta reá. Ilyet csak az mer tenni, kinek tiszta a lelkiismerete s nincs oka félni a boszutól. Nincs tehát sem józan észszel felfogható motívum, mely az illetőket e bűntény elkövetésére bírhatta volna, sem bizonyiték, mely számbavehető lenne, hacsak már az nem bizonyítja némelyek előtt a bűnösséget, hogy a vádlottak: zsidók. * * . * De van még valami bizonyiték! S némelyeknek ezek is argumentumok. Egyik parasztlegény, gondolom Solymosi János azt beszéli, hogy éjszaka fölébredvén, a zsidó templomban gyertyavilágot látott. Éltekintve attól, hogy a főtanu délelőtti 11-re teszi az eseményt, az éjjeli világosságnak tehát ez ügygyei semmi köze sem lehet, meg nem gondolta senki, hogy ily bűntényekhez még ha éjjel történt volna is, kivilágítani nem szokás, hogy a fővádlottak éjjeli alibije is kétségtelen, mégis komolyan foglalkozott a tek. tszék ezzel az együgyűséggel is, mely pedig onnét is ered; betett, hogy az illető véletlenül felébredvén, álmában s mert bizonyosan nincsen órája, a már konstatált 10 órai világosságot is éjfélinek vélhette. In ultima ratione a gyertyák valamelyike is égve maradhatott, meg az úgynevezett örökön égő mécs is megzavarhatta őt. Özv. Lengyel Istvánné azt hallotta kiáltani, hogy »Kovácsné jöjjön ki.« Persze, a vizsgálat vezetője azt hitte, hogy az, akit gyilkosok fognak körül és le akarnak ölni, azt fogta volna kiálthatni: »Kovácsné jöjjön ki.« Egyébiránt kisült most a tárgyalás során, hogy e hivás nem is délben, hanem estve történt és hogy Solymosi Eszter Lengyel Istvánnét éppen nem is ismerte, tehát hozzá nem is kiálthatott. Vagy Fekete Jánosné, aki sirást hallott 11 óra tájban, midőn Eszter még Kohlmayernél volt s két zsidót látott a templom ajtaja előtt. Holott ha Móricz csakugyan az ajtónál