Tisza-Eszlár: napi értesítő a tiszaeszlári bűnper végtárgyalása alkalmából (Nyíregyháza, Jóba, 1883)

18 mennyi ismerőse és rokona az eltűnt léánynak azt is igazolja, hogy ő jó kedélyű, szerény, engedelmes gyermek vala. Fel se lehet tehát tenni róla, hogy egyedül tudván magát annyi zsidó között, valamely oly cselekményre ragadtathatta volna el magát, mely azoknak vallási érzületét sértette volna meg. Maga azon körülmény, hogy épen egy tőle kért oly szolgálat teljesítésére ment oda, mit zsidónak szombaton tenni nem is szabad, ellene szóknak, hogy iránta harag vagy gyűlölet támadhatott volna. Nem volt tehát a vallási fanatizmus felébredésének sem tárgya, sem indoka. Nem is történt meg. Ennek minden körülmény ellene szól. Ellene szól különösen a zsidó természete is, mely, miként az összes államok bűnvádi statisztikája mutatja, ép a vérengzéssel járó bűntények tekintetében erkölcsileg keresztény polgártársai­nak felette áll. — Csalót, tolvajt, sikkasztót találni fognak a zsidók között is eleget, de a zsidót, aki rabol, gyilkol, embert öl vagy verekedik: a legritkább esetekben s hasonlithatlanul kisebb arányban, mint keresztényeket. Azt sem lehet feltenni, hogy mint áma nazarenusnál, ki megölte vallási rajongásból saját gyermekét, itt is tán őrülési roham volt a véres tett indoka, mert egy két ember megőrülhet, de arra, hogy egy egész tömeg vagy egy csapat ember, külön­féle vidékről összekerült egyén mind egy pillanatban s egy má­niában őrült volna meg valaha, erre példát az orvosi tudomány még fel nem mutat. S tiltakozik ily feltevés ellen a vádlottak egészen józan esze s értelmes magatartásuk, mely az egész hosz­szu vizsgálat során még csak kétségbevonva sem lett. És bár restelkedve kerülte a tekintetes kir. törvényszék azon kérdés tüzetesebb vitatását, hogy mit értenek e frázis alatt, rituális szokás, vagy világosabban mi czélra kellene a zsidóknak váljon hát a vér, kénytelen vagyok reá utalni a vizsgálati iratok közt levő azon reczeptumra, melyet a vizsgálóbiróság mint nézete szerint komoly dokumentumot az iratokhoz csatolt. Méltóztassa­nak csak elolvasni azt. Az pontról pontra a lehető legegyügyübb babonaság, melyet elhihet ugyan egy némely uri ember, de zsi­dót, ki azt elhigyje és kövesse nem fog találni senki sem. A legutolsó is okosabb, semhogy az ilyen dolgokon el ne kaczagja magát. * * * Dekát Scharf Móricz? Törvénykezési szempontból már pálczát tört a tekintetes törvényszék e tanu szavahihetősége fe­lett, midőu a gyűlölség okából mellőzte megeskettetését, de mert lehetnek, akik e formai mellőzés daczára azt hihetnék, hogy a fiu vallomása különben megállhatna, ezen körülmény nem ment fel teljesen a vallomás erkölcsi és psychologiai mér­legelésétől. Tehát lássuk, hogy Scharf Móricz vallomása meny­nyit nyomott volna, ha esküre bocsáttatott volna is. Azaz jobb lesz, kezdjük előbb a Samuka vallomásán. Eb­ből a másikra is lehet levonni nagyon tanulságos következéseket. Most persze szégyenkezve félre teszik azt. De akkor bez­zeg elég volt ennek a gyereknek értelmetlen fecsegése is, hogy apja-anyja szabadságuktól fosztassanak meg. Pedig amit ez a gyermek beszélt, netovábbja volt a kép­telenségeknek. Szerinte még Móricz is tartotta a fejét, persze, hol a magyar leánynak, hol a csirkének. És vitték azután ko­csin a temetőbe, a csirkét avagy a leányt? Még ma is bajos megérteni. A négy éves gyermek mindezt nem gondolhatta ki. Móricz nem lehetett, aki után beszélte ezt, mert amit Samuka moud, az merőben ellenkezője annak, amit Móricz vall, Samuka Lábmosásról beszél, Móricz erről mitsem szól, Móricz magát kiveszi a közreműködők közül, Samuka őt is terheli, Móricz nem állitja, hogy apja is tényleg részt vett volna. Sa­muka szerint apja is közreműködött, Móricz a templom előpit­varába helyezi a tett színhelyét. Samuka saját lakásukba. Ezen kitanitás tehát egész más forrásra vezetendő vissza. Hogy ki, azt nem tudom, csak az bizonyos, hogy nem az apja s nem is zsidó, hanem azok, akik Scharf lakásában utólagosan is akar­tak csinálni bünuyomokat, felhányván a földet ott, hol a vizs­gálat szerint előbb földhányását találni nem lehetett, s azok, kik fanatikus zsidógyülöletökben, mint a hyénák még a sirok nyugalmát is felbolygatták, bár tudták és látták, hogy a ható­ság is elég erélylyel, hogy ne mondjam lelketlen kegyetlenség­gel nyomoz. Samuka vallomása adja meg a kulcsot a Móricz vallomá­sához is. A nagy ember ugyanis, ha jó hajlamai vannak és azokban már megerősödött, nehezen tehető roszszá, a romlott ember nehezen jóvá, de a gyermek olyan, mint az uj hajtás, a merre akarják, hajlítani lehet. Igazolja ezt némileg a Gabáayi eset is, miként a lapokban volt olvasható, midőn Móricznak a tárgyalásbani szerepléséről értesült, próbát tett saját fiacskájá­val, tanítván azt, hogy mondja el, hogy az apja leszúrt egy leányt és vérét két csuporba szedte, akkor kap egy hosszú plaj­bászt, mit a gyerek nagyon szeretett. S egy-két napi tanításnak az lett az eredménye, hogy ezt most a gyerek fejéből kiverni nem lehet. Azért játszanak gyermekek csinált bünperekben oly gya­kori és oly fontos szerepet, nem történt dolgok képzelésére és elmondására mindig, ezek voltak s ezentúl is ezek lesznek a legalkalmasabb eszközök. De az első választás Samukával ugy látszik rosszul sike­rült. Az igen fiatal gyermekben elég nagy volt ugyan a képze­lődés, de a mese maradandólag bele nem oltható, utat tör ma­gának néha a gyermeki kedély, mely a mily fogékony, ép oly feledékeny is. Áttértek tehát a valamivel idősebb s ennélfogva é czélra alkalmasabb gyermekre Móriczra, ki eléggé gyermek volt ugyan még arra, hogy szavainak horderejét meg ne bírálhassa, de elég érett már ahhoz is, hogy ijesztéssel vagy kecsegtetéssel a maradandó nyomás alatt megtartani lehessen őt. Már maga a gyermek első kihallgatása törvénytelen cse­lekedet volt. Vádlottnak koránál fogva nem volt tekinthető, tanúnak pedig nem tekintetett; mert akkor épenséggel uem le­hetett volna őt szabadságától megfosztani és akkor előzetesen figyelmeztetni és kitanítani kellett volna őt arra is, hogy apja ügyében vallani nem köteles. Tényleg azonban ugy áll a dolog, hogy amig nem vallotta azt, amit akartak tőle hallani, addig vádlottnak tekintették, hogy el lehessen bánni vele, amint csendbiztosoknál a vádlottakkal elbánni szokás, s amint vallott amit akartak, mindjárt tanúvá változott. Hogy mi történhetett ezzel a fiúval már az uton, midőn este Nagyfaluba vitték át, nem tudni, de sejteni lehet. Hisz oly kényelmes lehetett az illetőkre ott a sötét füzesen, melyen át az ut vezet, hol nem hallani és nem látni senkit sem, s hol a gyermeki kedély a rémületesre annyira fogékonyabb, a féle­lemnek alapját fektetni meg. Egy kis ijesztés a fára való fel­akasztással, egy kis fenyegetés, hogy ide hozzák majd ki s el­temetik elevenen, nagyon könnyű s orvosilag még a keserüviz­nél is kevésbbé konstatálható eszközök, hogy a gyermek mások akaratának feltétlenül adja meg magát. Valami kis utójáték tán otthon is következhetett. Hogy akik közreműködtek e véres munkánál, nem fogják azt bevallani, s hogy akkor már nem bántalmazták a fiút, mi­dőn a tanukat hivták be, hogy előre tanúsítsák azou urak ár­tatlanságát egy még nem is emelt vád ellen, az csak természe­tes. A szerencsétlen gyermek most sem beszél ugyan mind erről, elismerem, de bocsássák csak egy napra szabadon, majd elmond még többet is! S hogy ezt elmondja, ahhoz nem kel­leudnek semmi embertelen eszközök ! Elég lesz azt megértetni vele, hogy az igazat megmonda­nia szabad s hogy a hazugság várt jutalmán az ég áldása nem lehet. Nem is utalva az ezt igazoló tanúvallomásokra, némi nyoma az alkalmazott kényszernek a gyermek vallomásában is fellelhető. A vizsgálóbiró ugyanis azon kérdést intézte a gyerekhez, »fenyegette avagy kényszeritette-e valaki a vallomásra?« A gyerek erre állítólag azt felelte: »Nem fenyegetett és nem kényszeritett senki, hanem vacsora után a csendbiztos ur és a másik ur azt mondották, hogy sajnálnak engem, hogy a börtönbe kerülők s hogy csak mondjam meg az igazat és sem apámnak, sem nekem nem lesz semmi bajunk.« Ez magában véve is elég ijesztés egyrészről s elég ke­csegtetés másrészről, hogy rá lehessen venni egy ily gyereket bárminő hazugságok megerősítésére is, hisz a börtön és szabad­sága közé állíttatott. A kettő között hogyne választotta volna ezt? Gyermek eszével másra nem határozhatta el magát, ha ugyan hagytak neki elhatározásra választást. Recsky ur mentő tanúi ugyan még erről az ijesztgetésről sem akarnak tudni semmit sem. De tán nem bántódik meg egyikök sem, ha több hitelt adok a vizsgálóbiró által még azon éjjel felvett jegyzőköoyvnek, mint azon tanuknak, kik azt állit­ják, hogy Móricz nem is volt a konyhában s akik arról tesznek tanúságot, hogy Péczely a vizsgálóbírót virrasztva várta be. S psychologice nagyon is el lehet képzelui azt is, ha eny­nyit jegyzőkönyvbe mertek venni az illetők, mennyi lehet az,

Next

/
Thumbnails
Contents