Somogyi Múzeumok Közleményei 19. Jubileumi kötet (Kaposvár, 2010)
Horváth János: Képek tára Pannóniában
JUBILEUMI KÖTET Ahogy a gyűjtemény keletkezett Ödön bácsi gyűjteményének legjelentékenyebb része a Rippl-képek voltak. A java a falon függött. A rajzok pedig, melyeket bátyjától olyankor kapott, amikor együtt ültünk a kávéházban, a sublótban húzódtak meg. A Turulban ugyanis Rippl előbb utóbb rajzolni kezdett. Kitépett irkalapokra, levelek íratlan oldalaira kerültek a szemben ülő törzsvendégek vagy kártyázok arcképei, jelenetei. Mintha valami csendes megegyezés lett volna köztük a gyengébben sikerült rajzokat illetően, mert József ezeket szótlanul tolta át Ödön bácsi csészéje mellé. Az így kapott rajzok tették aztán a cseretárgyakat. Néha Pestre utazott velük. Ilyenkor magával vitt még pár népművészeti darabot is, melyeket a festőnép jól használhatott műterem-dísznek vagy csendéletnek. Amit a rajzokért cserébe kért, azokról a festők könnyen lemondtak. Ödön bácsi, mint mondtam, csak a vázlatokat szerette, s melyik festőnek nem volt befejezetlen képe, melyet folytatni nem tudott, mert elakadt valahol, mert elszakadt valahol, mert elpárolgott kezdeti elképzelése?! Az ilyen befejezetlen képeikről a festők néha maguk sem tudják, érnek-e valamit. De Ödön bácsi bízott magában. Hitte, hogy csalhatatlan szeme van, tudta, hogy neki mi kell. Minél kevesebb volt egy képen, annál jobban tetszett neki. Egy-egy ecsetkanyarítás lángra lobbantotta s valóban volt érzéke az invenció röptét követni. Néha térdére teregetve nézte otthon a felcsavart képeket, melyeknek ráma és hely nem jutott a falon. Akkoriban a festők ugyancsak nekiszabadultak az ecsettel való vagdalkozásnak. A posztimpresszionizmus korában vagyunk, anélkül, hogy az impresszionizmusba belekóstoltunk volna. S mindez micsoda újság volt! Tele rejtelemmel, az esztétikusok analíziseitől még háborítatlan állapotban. Valóban, a kisodort vásznaknak ilyen térden-nézegetése a legmegfelelőbb szertartás volt ezekhez a csodálatos titkokhoz. Az összegöngyölített vásznak még rejtettebbé tették a festők fantáziajárta érzelmi területeket. A népművészeti tárgyakhoz Ödön bácsi szorgalmas gyűjtés útján jutott. Mentünk az utcán. - Hej! - kiáltott fel váratlanul, mert a túlsó oldalon meglátott valakit.- Maga nem a szomajomi uradalomból való? A megszólított rendszerint tétován nézett ilyenkor. - Mert ott láttam ilyen nyelű botot a pásztoroknál! Közben már át is értünk a túlsó oldalra, s Ödön bácsi már nézte is a botot, vizsgálta szögletes kanyarját, amelybe alkalomadtán a birka sonkája került. Persze a megszólított nem szomajomi volt, hanem éppen cseri, ahol Ödön bácsinak szintén volt ismerőse, sőt az ottaniak, szerinte, nagyon híresek a pattintós gyufatartó ügyes kifaragásáról. Ilyen gyufatartóból is szép gyűjteménye volt. így indult meg a barátkozás, s az alku a pásztorbotért, melytől a gazdája, egy-két koronáért, mégiscsak megvált. Végül Ödön bácsi még aprólékosan ki is kérdezte a pásztort, vajon tud-e még valaki ilyen szépen faragni a cseri pusztán, s hogy ő egyszer bizony ellátogat oda. Elsétálunk egyszer arrafelé, fiam - fordította rám nagy kerek szemét. A hetipiacok is hozzátartoztak a vadászterületéhez. Ödön bácsi amúgy is szeretett a piacra járni, a környékről bejött parasztasszonyokkal trécselni. Katica se ért rá mindig a piacra menni, így ő egy füst alatt intézte a bevásárlást és a népművészeti tárgyak felkutatását. Mert a kosarak mélyén rejtőzködhetett egy faragott tükörtartó, megpillanthatott esetleg a parasztgazdák mellényén egy csontból faragott óraláncot - egyszóval izgalommal teli koradélelőttök voltak ezek ott a Városháza alatt, ahol a piac színes forgataga hömpölygött le egészen a vasútig. Ödön bácsi szemlélődésében azonban nemcsak ilyen önös érdeklődés húzódott meg, hanem életszeretet is. A szép alma, melyet kosárból kínáltak, vagy a dió mineműsége, sőt a zsákok fenekén nyivákoló kismalacok éppúgy felcsillantották a szemét, minta a piac végén robogó vonat. Mert édes nyugalom áradt belőle, olyan emberé, aki ráér figyelni, s már megérett arra a bölcsességre, hogy a kis dolgok beszéde fölér Pascaléval. Túl volt már a HIÚSÁGOKON. Botját hátulról a vállára akasztva, elmondhatatlan lassúsággal ment végig a roskadó, viruló kosarak és csevetelő fehérnép között. Olykor csak egy deci tejfelt vett, s miközben a pénztárcáját előkotorta, nem egy sziporkázó választ kapott a kosarak mögül. így gyűltek a tárgyak Ödön bácsi házában. Mire én megismerkedtem vele, már ő is alig fért a lakásba. Minden tele volt, a szekrény, sublót, asztalfiókok. Külön állványa volt a pásztorbotoknak. Külön fiókban álltak a szaruból készült sótartók, vitrinekben a régi porcelán. Még a félreeső hely is zsúfolva volt. Abba rajzok kerültek. Ha látogató jött, oda Rippl-Rónai Ödön széken ülve, 1903 Bernáth Aurél: Ifjúkori önarckép, 1914
