Somogyi Múzeumok Közleményei 18. (Kaposvár, 2008)

VARGA ÉVA: „Vérzivataros esztendők"

Tagadhatatlan, hogy önmagában a téma felvetése mindmáig, több mint hatvan év eltelte után is szélsőséges érzelmeket generál. Kaptam is finom célzásokat munkám közben, hogy nem jól teszem, ha „túlságosan" beleásom magam, mert úgymond ne csodálkozzak, ha emiatt néhányan majd neheztelni fognak rám. De tapasztalhattam a másik végletet is, miszerint jó lesz olvasni arról, hogy kik és miként „szabadították meg" a somogyi zsidókat '44-ben műkincseiktől, s milyen felháborító, hogy az a személy - a múzeum akkori igazgatója -, „alázatos örömmel" szolgálta ki az ordas eszméket valló nácikat és nyilasokat, ráadásul ezt az embert a köztudatban tiszteletreméltó, rendes embernek tartják. Az indulatok nem vezetnek sehová. Tudja ezt a történész éppúgy, mint bárki más. Ugyanakkor az elfogultság - pro és kontra - mintegy útjelzőként tünteti fel magát. így van ez esetünkben is: az 1945 utáni kölcsönös gyanúsítgatások és a volt ún. zsidó vagyonnal való bánásmód megítélése igen sok indulatot tartalmazott és tartalmaz mindmáig. E publikációnak nem érzelmek felkavarása, nem újabb indulatok felkorbácsolása a célja. Az elődök által elkövetett bűnökkel, hibákkal egy egészséges társadalom képes szembenézni. A sebek mélyek. S mint ahogy a kapott visszajelzések is tanúsítják - a „kiengesztelődés" ideje nem jött még el. S erről nem a történettudomány tehet. A holokauszt története a szakirodalomból ismert. Köztudomású, hogy a magyar zsidósággal történtekért nem vádolható pusztán bűnözők kis csoportja. A legnagyobb felelősséget - a náci Németország mellett - kétségtelenül a magyar társadalom feletti uralmat intézményesített formában gyakorló hatalom, a magyar állam viselte.

5 Közismert továbbá az is, hogy a Horthyrendszer a feszítő társadalmi igazságtalanságok ellen nem reformok útján lépett fel, hanem állampolgárai egy csoportjának egzisztenciális ellehetetlenítésével, tulajdonuk fokozatos elvételével és újraelosztásával próbált finanszírozni szociálpolitikai intézkedéseket, a háborúban megroppant költségvetés hiányát. A területrevízió lehetősége érdekében a náci Németország oldalán magát egyre inkább elkötelező trianoni Magyarország a zsidóságban megtalálta a maga bűnbakjait, amely végül, 1944-ben, a német megszállás után odáig fajult, hogy a nácikkal szövetkező kollaboráns magyar kormány a magyar történelem legnagyobb hullarablásának tettestársaként a zsidók vagyonát árjásította, s a kifosztott százezreket átadta a németeknek. Tény, hogy a több évtizedes antiszemita közbeszéddel átitatott többségi társadalom általában passzívan, közönyösen figyelte az eseményeket. A hatóságok gépezete pedig a legnagyobb pontossággal működött. Nem maradtak ki az egészből a múzeumok sem. 5 Érintett volt benne a politikai elit jelentős részétől, az egyházak, társadalmi szervezetek zömén keresztül, az állam, a végrehajtó hatalom irányítása alatt álló közigazgatás, valamennyi fegyveres testület, a nyilvánosságot és a társadalmi közbeszédet alakító értelmiségi műhelyek jelentős része is. Hogy történt mindez? Több mint hatvan év múltán a fellelt forrásokból arra a kérdésre keressük a választ, vajon miként élte túl a második világháború éveit Somogy megye múzeuma. Hogyan keveredett bele a holokauszt drámájába? S végezetül: milyen veszteségek érték, hogyan, milyen kondíciókkal érte meg az államosítást? II. Portré és szobor Gönczi Ferenc (1861-1948) eredeti végzettsége szerint tanító volt. Diplomáját 1880-ban szerezte. Ezután szinte minden évben más-más dél-dunántúli település nemzetiségi népiskoláiban kap segéd- vagy helyettes tanítói állást. 1884-ben szülőmegyéjében, Zalában, Nagypalina vend iskolájában immár rendes tanító. 1885-től pedig úgy tűnik, megállapodik, ugyanis Zrínyifalva (Kusanec) horvát iskolájában egyfolytában tíz évig tanított. 1895-ben saját kérésére az újpesti állami elemi iskolába helyezték. A millennium éve hivatalnoki karrierjének kezdete: a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyik előadója lett. Öt év múlva különböző megyék tanfelügyelője. E minőségében Somogyban 1912-től 1922-es nyugdíjazásáig találjuk. A tanácshatalom elmozdította állásából, s a sértett ember az ellenforradalom első időszakában tanfelügyelői hivatalába visszatérve a megye kompromittált pedagógustársadalma ellen, a fegyelmi vizsgálatokat lefolytatva, kemény szigorral lépett fel. Az 1890-es évektől tanügyi, néprajzi cikkei országos lapokban jelentek meg. Harmincnégy éves korára első könyve, a „Muraköz és népe" is napvilágot lát. Az csak természetes, hogy néprajzi kutatásai nyomán Somogyban utat talál az 1909-ben alakult megyei múzeumegyesülethez. 1914-ben az egyesület alelnöke. 1922-es nyugdíjba vonulásától haláláig (1948) pedig teljesen a somogyi múzeumügynek szentelte életét. Sok huzavona után, 1933-ban a kaposvári megyeháza hátsó épületének második emeletén helyet biztosított a megye a múzeum anyagának elhelyezésére. Itt nyílott végre alkalom a gyűjtemény bemutatására is. Egy év múltán, 1934. május 6-án megnyílt az első állandó kiállítás. Hogy milyen gyűjteménnyel rendelkezett ez idő tájt a múzeum? Első helyen kell említeni Gönczi néprajzi gyűjtéseit: a pásztorfaragásokat, a hímzés- és szőttesgyűjteményt. 1923-ban került a múzeumhoz a neves kaposvári műgyűjtő, Rippl-Rónai Ödön (a híres festő öccse) 1300 darabos hagyatéka, amely elsősorban képzőművészeti jellegű. Közte több mint 60 darab festmény, grafika, vázlat Rippl-Rónai Józseftől. Ily módon két nagyobb gyűjteménycsoport körvonalazódott: a néprajzi és a képzőművészeti. Gönczi szakmunkáiból (tíz kötete jelent meg), a fennmaradt múzeumi nyilvántartásokból hallatlan szorgalma és precizitása tárul elénk. Az egyesületi iratanyagból pedig kiviláglik: az utókornak üzenve minden megmozdulását igyekszik dokumentálni. Ha úgy ítélte meg, hogy az ügy a nyilvánosság elé nem tartozik, akkor feljegyzésként teszi ezt. így volt ez például akár Stephaich alispán múzeumi érdekeket sértő magatartása kapcsán.