Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)

Király István Szabolcs: A Gépállomás (Betekintés a Somogy Megyei Állami Mezőgazdasági Gépüzem történetébe [1948–1967])

BETEKINTÉS A SOMOGY MEGYEI ÁLLAMI MEZŐGAZDASÁGI GÉPÜZEM 503 TÖRTÉNETÉBE (1948—1967) és 1956 évekre számszerűen meghatározott mértékű legyártásához már a döntés időszakában is hiányoztak a reális feltételek. A célkitűzések egyáltalán nem, vagy csak 40—60 %-ban teljesültek, pl. a tervezett 18 ezer traktor helyett 11300 db került a mezőgazdaságba, s ebből csupán 3300 volt univerzális. A fenti időszakban a tervezett 2200 kombájn helyett 612, az 1800 db kévekötő aratógépből 1274 db növelte csak a meglévő gépek számát. A számszerű lemaradáson túl legalább ennyire hátrányos következményekkel járt, hogy a régi konstrukciójú gépeket nem korszerűsítették. Az agrárpolitikai koncepciónak megfelelően a kispesti Vörös Csillag Traktorgyár szinte teljes egészében a nagyüzemek számára termelt annak ellenére, hogy a vonóerő-kapacitás döntő részét még az igaerő (lófogat) képviselte (1954-ben 81,5 %-át, 1956-ban 73,7 %-át). A fogatos, a kézi és a kisüzemi gépek aránya termelési értékben, alig érte el a teljes mezőgépgyártás 2—3 %-át. (Megjegyezzük, hogy a fogatos és gépi vonóerő-kapacitás 1961-ban egyenlítette ki egymást, de még 1970-ben is mintegy 8000 traktoregységnek (-120000 Le) megfelelő fogaterő volt az országban, többségük a termelőszövetkezetekben és a háztáji gazdaságokban dolgozott. A közös párt és állami határozat nemcsak az 1951 óta stagnáló erő- és munkagépek számának növelését írta elő, hanem ezek normális üzemeltetéséhez szükséges javítóműhelyek, gépszínek, üzemanyag-tárolók építését is. A mostoha munkakörülmények enyhítését célozták az üzemi pihenőhelyiségek, mosdók, öltözők kialakításának tervei. A gépállomási dolgozók a termelőszövetkezeteknek végzett munkáért, megfelelő teljesítmény esetén, prémiumban részesülhettek. Egyébként a műszaknormáért pénzbeli és természetbeni teljesítménybért kaptak. Fontos változás volt, hogy a gépállomások állandó dolgozóit társadalombiztosításban és családi pótlékban részesítik. A dokumentum fontos szerepet szán a traktorosok képzettsége növelésének. A traktorgépész képzést az ipari tanulóképzés mintájára, 18 hónapos időtartammal kívánják megszervezni. Míg ezek a képzési formák csak az 1960-as években indulnak el, a 2—3 hónapos bentlakásos oktatás általánossá válik (Vép, Pápa, Sellye, Pétervására stb.). A gépjavításhoz szükséges szakmunkások képzését (esztergályos, hegesztő, motorszerelő) az MTH (Munkaerő Tartalékok Hivatala) szervezte. A határozat nagyon fontos előírása volt a vezetés színvonalának emelése. Egyértelművé vált, hogy csupán a politikai megfelelés, a párthoz való hűség immár nem elegendő. 1956-tól gépállomás igazgatójává, főmérnökévé, főagronómusává, gépészmérnöki, illetőleg felsőfokú képesítéssel rendelkező agronómus nevezhető ki. Ez az elvárás azonban csak részlegesen teljesült. (A gépállomások szervezetében a párt és állami irányítás szétválasztására 1952. januárjától került sor, amikor az igazgató első helyettese a főmezőgazdász lett, a politikai helyettest felváltandó. 1952 végétől a politikai helyettes sem lesz egyben párttitkár is, és végül a politikai helyettesi funkció is megszűnik 1954. januárjától). A gépállomások azonban továbbra is — bár nem az eddigi intenzív szinten — a központi politikai akarat tevékeny végrehajtói lesznek, hiszen a pártszervezet megmarad, a párttitkár függetlenített lesz, s a járási szintű pártbizottsághoz tartozik.

58 Az MDP utódja az MSZMP 1957. júliusában látta elérkezettnek az időt arra, hogy az 1956-os események után megfogalmazza agrárpolitikájának téziseit. AZ MSZMP fontosnak tartotta elemezni az MDP vezetésének mezőgazdasággal összefüggő nem kívánatos politikai tevékenységét. Mint ismeretes, ezek a törekvések már az MDP-n belül is megtörténtek (1953. június), de gyakorlatilag eredménytelenek maradtak. Fontos megjegyzés: a dolgozó kis- és középparaszti rétegekhez sem tudott a párt igazán közel kerülni, és nem tudta megnyerni ezeket a rétegeket a szövetkezeti gondolat számára. Ebben jelentős szerepe volt az alacsony átvételi árak melletti állami begyűjtés fenntartásának. — Hasonló hatása volt a sok helyen jelentkező erőszakolt termelőszövetkezeti szervezésnek és a gyakori tagosításoknak is." Mindezek ellenére — vagy épp ezért — a termelőszövetkezetek és szövetkezeti csoportok műveléséhez tartozó vetésterület 1951 és 1956 között— 1953 tavaszát kivéve — az ország teljes vetésterületének 18 %-a alatt maradt. Az állami szektor 13—14 %-os részesedését is figyelembe véve, tehát minden kényszer ellenére az egyéni gazdálkodás meghatározó maradt. Az ipar, és főleg a hazai adottságokhoz nem kellően igazodó nehézipar túlzott fejlesztése jelentős forrásokat vont el mind a szövetkezeti, mind az egyéni gazdálkodás szükséges korszerűsítésétől. A nagyüzemi gazdálkodás előnyét hirdető politika képtelen volt példaadó szintre fejleszteni a termelőszövetkezeteket. (Ez még a lényegesen jobb helyzetben lévő állami gazdaságok esetében is a kívánatosnál lassabban történt.) Gyakran a meglévő anyagi erő nagy részét sem tudták hatékonyan felhasználni, mert a racionális gazdasági fejlesztéseket a napi politikai akarat módosította. Ilyen volt a szovjet tapasztalatok kritika nélküli átvétele a gépállomások kialakítása és a termelőszövetkezetek megszervezése során. A magyar agrárhagyományoktól teljesen eltérő példák erőltetett megvalósítása rengeteg kárt okozott nemcsak gazdaságilag, politikailag is. Épp ezért lett volna kívánatos, hogy az MSZMP agrártézisei ezt is önkritikusan megjegyezzék. E helyett „... olyan agrárpolitikát kíván kialakítani, amely ... felhasználja a többi proletár állam, elsősorban a szocialista Szovjetunió, a szocializmust építő népi demokráciák és a hatalmas Kína gazdag tapasztalatait."

59 Már a tézisek megjelenése előtt politikai döntés született a beadási kötelezettség eltörlésére (1956. október 25.), ezt követően az erőszakos szövetkezetszervezés, tagosítás megszüntetésére, orvoslására, az