Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)
Winkler Ferenc: A szabadtéri néprajzi gondolat előzményei és eszmetörténeti összefüggései
436 WINKLER FERENC A következő esztendőben Hazelius — aki személyesen tekintette meg a bécsi kiállítás faluját — a Nordiska Museet állandó kiállításába, tehát tárlóba zárva, fölvett egy lapp kunyhót, amelyet hitelesen és maradéktalanul berendezett 32 . Az évtized végére a svéd tudós kidolgozta a hazájára jellemzőnek tartott falusi építmények egyetlen, közös kertbe, gyűjteménybe történő telepítésének programját — vagyis a skansent. Az építmények kiválasztását 1880-ban kezdte meg lényegét tekintve tudományosnak nevezhető kutatás keretében, melynek során olyan építményeket igyekezett földeríteni, amelyek egyfelől kellőképp figyelemfölkeltők, reprezentatívak — itt még csak ennyit tesz: 'szépek', — másfelől műszaki értelemben alkalmasak az áttelepítésre, vagyis lehetőleg fából készültek. 1885-ben vásárolta meg a Nordiska Museet számára a dalekarlieni „Mora stuga fran Östnor"-t — népszerű nevén a Mora-házat, — mely így a djurgardeni kert első építménye lett. Közben Hazelius tovább próbálgatta elgondolását. Nagy sikert aratott az 1878. évi párizsi világkiállítás svéd pavilonjának paraszti enteriőr bemutatóival, ahol még inkább panoptikumi módszereket alkalmazott. Az itt kiállított tárgyak inkább csak jelezték a környezetet, illetve a szóban forgó népcsoportot, miközben a viseletbe öltöztetett babák, bábuk jeleneteket, életképeket ábrázoltak. Ugyanezen a kiállításon a hollandok ennél is messzebb mentek. Míg a hazeliusi enteriőrök — a máig alkalmazott módszer szerint — három oldalról zárt, a belépést elölről zsinórral korlátozva készültek el, addig a holland pavilonban fölállított hindeloopeni parasztszoba részleteiben is hűséges másolata volt az eredetijének. A nagyközönség ebbe a parasztszobába be is léphetett 33 . Összefoglalójában Robert Wildhaber mutat rá, hogy Európára mekkora hatással volt a hazeliusi illetve a holland enteriőr. A századforduló előtt már valóságos „Stubenperiode"-ról beszélhetünk 34 a kiállítások gyakorlatában. Hazelius barátja, tisztelője és ellenfele is volt a lundi Kulturhistoriska Museet alapítója J:son Karlin, aki haláláig perben állt Hazeliussal abban a kérdésben, hogy melyikük ötlete eredendően a szabadtéri néprajzi gyűjtemény. Karlin számára az ötletet minden bizonnyal az 1876. évi svéd példa szolgáltatta 35 , jóllehet mindvégig alapvető szemléletbeli különbségek fedezhetők fel Hazelius és az ő elgondolásai között. Karlin számára kezdettől világos volt, hogy ő a Kulturhistoriska Museet égisze alatt 36 egy pavilonrendszert hoz létre, amelyben az egyes építmények kiállítási objektumként szerepelnek. Ezzel szemben — legalábbis ma úgy tűnik — Hazelius számára mindvégig világos volt a lejonstätteni múzeumépület és a Skansen építményeinek funkciója közötti különbség. Karlin mindvégig azt hangoztatta, hogy a lundi gyűjtemény tervei előbb elkészültek, mint Skansené. Egy évvel a párizsi világkiállítás után Koppenhágában rendeztek retrospektív művészeti és iparkiállítást, amelynek témája olyan tárgyak felkutatása volt, amelyek a megelőző 300 esztendőben a régi dán nemzetek által készíttettek. E kiállítás célkitűzése a műveltségtörténeti múzeumok gyarapítása volt, hiszen az egybegyűlő anyagot ezek számára szándékoztak megszerezni. Bernhard Olsen, a Dansk Folkemuseum alapítója, fölkérte a szervező bizottságot, hogy biztosítson a kiállításon egy külön részleget a dán parasztság műveltségörökségének. Olsen ugyanis látta Párizsban Hazelius svéd belső berendezéseit — ezek hátterét, azaz „környezetét", a korabeli fotótechnológia tökéletlensége folytán még Fritz Ahlgrensson, svéd festő pingálta, — amelyek országos mozgalom megindítására sarkallták. Javaslatát a szervező bizottság elfogadta, s Olsen kérdőíveket küldött szét az ország tanítóihoz, amelyekben hagyományos paraszti használati eszközök összegyűjtésére szólította föl őket, a kérdőívekben megadott témakörökben 37 . Az eredmény: teljes szobabelsők és lakásleltárak sokasága. 1885-ben Olsen épületet bérelt és megnyitotta a dán néprajzi múzeumot, amely két esztendő múltán a nemzeti múzeum osztályává vált. Ő is hozzálát a terepbejárásokhoz, az építmények föltérképezéséhez és begyűjtéséhez. Szemei előtt — a korszellemhez igazodva — a történelmi Dánia területe lebegett; így került Dél-Svédországba és SchleswigHolsteinbe. A német szövetségi államból még építményt is szerzett be a Lyngby-i gyűjtemény számára 38 . Egy évtizeddel később mesélte Olsen Frederic Adolphe Hoefernek, az arnhemi gyűjtemény alapítójának, hogy őt a gondolat megszületésére Hazelius párizsi enteriőrjei, a svéddel folytatott levelezése és a párizsi kiállításon (1878) látott hindeloopeni holland berendezés indították 39 . Múzeumának vezérmotívumául Olsen a falusi építészetet választotta, méghozzá oly módon, hogy a házfejlődés szakaszainak bemutatása mellett manapság ökológiainak nevezhető szempontokat is érvényesíteni kívánt a bemutatás során. Úgy gondolta, hogy a kistájilag jellemző szerkezeti és alaki eltéréseket a természeti tényezők alakítják ki 40 . 1883-ban — az iparkiállítások hatására — Hollandia nemzetközi gyarmatkiállítást szervezett és rendezett Amsterdamban. Ezen a bemutatón különféle Indonéz tájakról származó „viskókat" s egy közösségi házat állítottak fel, amelyeket két esztendő múltán a Rijks Ethnographisch Museum Leidenbe szállított át, ahol múzeumi kiállításban 1903-ig maradtak megtekinthetők az egzotikus építmények 41 . A XIX. század nyolcvanas éveiben költözött a gudbrandsdali Lillehammerbe Anders Sandvig fogorvos, s nem sokkal később hozzálátott a norvég falusi életforma emlékanyagának összegyűjtéséhez. Előbb ő is ruházatot, textíliát, lakásfelszerelési tárgyakat gyűjtött, majd 1894-ben megvásárolta az első paraszthajlékot, amit saját kertjében állított közszemlére, teljesen berendezett állapotban 42 . A Londoni Ethnologiai Társaságban 1868 és 1870 között dolgozták ki az evolucionista Darwin-előfutár, Thomas Huxley elnök irányításával az első brit műemlékvédelmi törvényt. Ennek belbecse még kizárólag régészeti emlékhelyek védelmére vonatkozott, hiszen a viktoriánus szigetországban a leghalványabb esélye se volt a magántulajdon bármilyen szintű, értelmű korlátozásának. A törvényt csak 1882-ben sikerült elfogadtatni, aminek eredményeként Pit-Rivers tábornokot bízták
