Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)

Honti Szilvia – Belényesy Károly – Fábián Szilvia – Gallina Zsolt – Hajdú Ádám Dávid – Hansel Balázs – Horváth Tünde – Kiss Viktória – Koós István – Marton Tibor – Németh Péter Gergely – Oross Krisztián – Osztás Anett – Polgár Péter – P-Szeőke Judit – Serlegi Gábor – Siklósi Zsuzsanna – Sófalvi András – Virágos Gábor: A tervezett M7-es autópálya Somogy megyei szakaszának megelőző régészeti feltárása (2002–2003) Előzetes jelentés III

22 HONTI SZILVIA ET AL. ezüst fülbevalók, szemes gyöngyök), a viselet maradványai, valamint az öv és tartozékai rossz állapotban kerültek elő. A sírok, mellékleteik alapján, a 7. század első felére keltezhetők. Késő népvándorláskori települési objektumokat is feltártunk a völgy mindkét oldalán: néhány kemencét és gödröt. A felületeken átfutó árkok egy részét is ebben az időszakban áshatták meg. Az általuk kerített területen a szubhumuszból előkerült vastag falú, kézzel készített, hullámvonal-köteges, bevagdosott peremű kerámiatöredékek felszíni építmények meglétére engednek következtetni. Feltárásunk legnagyobb területre kiterjedő korszakát az Árpád-kor képezi. Az Árpád-kori objektumok az autópálya nyomvonalának az Országúti-dülő lejtős szakaszára, valamint a felső-gamászi dűlő teljes területére kiterjedtek. A településtörténetileg egységet képező Árpád-kori településrészlet keleti határát az Országúti-dűlő magaslatának nyugati szegélyén húzódó két, egymással párhuzamos, észak-dél irányú kis árok képezi. A természetes adottságoknak megfelelően a völgyalj vizenyős területén nincsenek ilyen korú objektumok, a két településrészletet vízfolyás vagy állóvíz és egy töltésűt választotta el. A felső-gamászi dűlőben az Árpádkori települési objektumok kb. 70—80 m távolságban követik a Forró-árok vonalát, a negatív felületen mintegy kirajzolva az Árpád-korban vizes-mocsaras területet. Mint a 13. századi forrásokból tudjuk, a tatárjárás éveiben a Balaton vízszintje a mainál több méterrel (legalább 3-4 méter) magasabb volt. A magas vízállást az objektumok elhelyezkedésén kívül a feltárt kutak becsült vízszintje is alátámasztotta. Az Árpád-kori település nyugati határa a völgyaljtól kb. 200 m távolságban húzódhatott. A település(ek) észak és dél felé a vízfolyással párhuzamosan feltehetően tovább folytatódnak, pontos kiterjedésük csak további terepbejárások és feltárások révén határozható meg. Az Országúti-dűlőben a lelőhely viszonylag meredek oldalában összesen 39 Árpád-kori kemence maradványát tártuk fel.

31 Néhányuknak közös munkagödre van, de többségük önálló kemence. Zömük egyperiódusú, sütőfelületüknek nincsen megújítása, de előfordul többperiódusú is. Sütőfelületükbe általában összetört kerámiát tapasztottak, egy esetben előfordul a kavicsos alapozás is. A lejtőn elhelyezkedő kemencék közös jellemzője, hogy kivétel nélkül a földbe ásott munkagödör keleti, tehát a magaslat felé eső oldalába fúrták bele ezeket. A lejtő alján megásott munkagödröknél már nem számított, hogy a kemencét ennek melyik oldalába vájták be. A kialakított üreget kiégették, alját pedig lesározták. Az adalékanyag nélkül készített kemencéknek a többnyire löszös, ritkábban vörösesbarna erdei altalaj nem biztosított hosszú élettartamot, talán ezzel is magyarázható nagy számuk, a beszakadt oldalfalú kemencék helyett újat kellett építeni, megújításukra már nem volt lehetőség. A kemencék között három, négyszögletes, földbe mélyedő objektumot tártunk fel, az egyik alján oszloplyukakkal. Ezek tárológödrök illetve a oszlopszerkezetes raktárépület lehetett. A kemencékből 12—13. századi leletanyag került elő, melyeket 12. század második felében vert dénárok is kelteznek, egyikük III. Béla (1172—1196) ezüstpénze. Az objektumok térbeli elhelyezkedése alapján világos számunkra, hogy ezek tudatos helykiválasztás eredménye nyomán születtek, a kemencék építéséhez a lehető legkönnyebb módszert választva. Készítésük és működtetésük az Árpád-kori szolgáltató népek valamely csoportjához, feltehetően a Gamáson legnagyobb számban élt udvarnokokhoz köthető, akik a tihanyi egyház számára, hasonlóan a királyi birtokszervezetben élő udvarnoktársaikhoz, bizonyos szolgáltatásokat láttak el. A felső-gamászi dűlőben feltárt Árpád-kori települési objektumok jellege és megjelenése jóval változatosabb képet mutat. A felület völgyaljhoz közel eső szakaszán két földbe mélyített veremházat tártunk fel. Ezekből az egyik (str. 59) a szakirodalomból jól ismert Árpád-kori veremházak típusába sorolható (VI. t. 6.), a másik (str. 99) ettől nemcsak méretében, hanem abban is különbözik, hogy középszelemenes tartóoszlopain kívül a négy sarkába is oszlopokat állítottak. Ez arra utal, hogy a háznak voltak a felszín fölé emelt falai is. Lejáratát csak az elsőnek sikerült megfigyelni és dokumentálni, ez a nagyjából észak-déli tájolású ház nyugati oldalán található. Ettől jobbra, a ház déli oldalában, a lakótértől elkülönülten, az altalajba ásott földkemence található. A felmenő falú ház kemencéjét a lakótér belsejében alakították ki, teknős gödrét félig a földbe mélyítve. A házak betöltéséből nagy mennyiségű kerámia és állatcsont került elő. Az elszenesedett famaradványok arra utalnak, hogy ezek tűz hatására pusztulhattak el. Mindkét ház betöltésében találtunk Árpád-kori vassarkantyúkat. Ez azért is érdekes, mert a falu Árpád-kori öszszeírásaiból több lovászt is ismerünk. A két ház közel van egymáshoz, közelükben egy kemencebokor, illetve tőlük keletre több kút is található. Északabbra egy földbe mélyített, téglalap alakú, középszelemenes épületet — valószínűleg egy pincét (str. 249) — tártunk fel, közepében alkalmi tüzelés nyomaival. A települési egységet délről, nyugatról és északról „vízfogó" árkok határolják. A feltárt kutak észak-dél irányban húzódnak a lakóházaktól keletre, mélységük 3,20—4,50 m között mozog. Faszerkezet nem volt bennük, belső szabálytalanságaik is ebből adódnak, a löszös-homokos altalaj könnyen beszakadt, így újat kellett ásni. Kis helyen való sűrűsödésük is arra utal, hogy nem egyszerre használták őket. Az itt feltárt kemencék nagyon változatos képet mutatnak. A házaktól keletre alapvetően két típus különböztethető meg, amelyek területileg is elkülönülnek. Az egyik típus a kemencebokor, ahol a kemencék megújítása új kemence építését jelenti ugyanazon munkagödör oldalában (VI. t. 5.). Ezek általában egyperiódusúak. A másik típus az önálló kemence és hozzá egy munkagödör. Ez utóbbiaknál gyakran találkozunk a sütőfelület megújításával és az oldalfalak kitapasztásával, a stabilabb oldalfalú kemencét többször is meg lehetett újítani. A kemencék két helyen egy-egy oszlopszerkezetes építményt, feltehetően raktárépületet fognak közre. Különbségük talán funkcionális eredetű, de lehet, hogy csupán más-más szolgáltató csoport vagy család eltérő szokásbeli különbségével magyarázható. Feltártunk néhány más gazdasági jellegű épületet, pl. földbe