Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)

Honti Szilvia – Belényesy Károly – Fábián Szilvia – Gallina Zsolt – Hajdú Ádám Dávid – Hansel Balázs – Horváth Tünde – Kiss Viktória – Koós István – Marton Tibor – Németh Péter Gergely – Oross Krisztián – Osztás Anett – Polgár Péter – P-Szeőke Judit – Serlegi Gábor – Siklósi Zsuzsanna – Sófalvi András – Virágos Gábor: A tervezett M7-es autópálya Somogy megyei szakaszának megelőző régészeti feltárása (2002–2003) Előzetes jelentés III

A TERVEZETT M7-ES AUTÓPÁLYA SOMOGY MEGYEI SZAKASZÁNAK 23 MEGELŐZŐ RÉGÉSZETI FELTÁRÁSA (2002—2003) mélyített ólakat is. A kibontott árkok szerepe többnyire a vízelvezetés volt, a 13. századtól kialakuló, egyes esetekben árkokkal határolt, önálló jobbágytelkek feltárási felületünkre már nem terjedtek ki. A Felső-Gamászi-dűlő Árpád-kori leletanyaga igen gazdag, a nagy mennyiségű kerámián kívül — melyek közt vannak pénzzel datált (III. István /1162—1172/) darabok is — főleg a nagyon jó állapotban megmaradt fémanyagot kell kiemelnünk. A lelőhelyet fedő vastag vízzáró rétegnek köszönhetően igen jó állapotú vaskések, sarkantyúk, patkók és más használati tárgyak kerültek napvilágra. A feltárt Árpád-kori településrészlet(ek) településtörténetileg egységet képeznek és a határjárások leírásai alapján a tihanyi apátság legjelentősebb Somogy megyei Árpád-kori birtokával, a 16. század közepén elpusztult Gamással hozhatók összefüggésbe. Gamást — nevét feltehetően a bőrművesek, szűcsök által használt gamó eszköz után kapta — már a tihanyi alapítólevél (1055) is említi, mint „a Sziget-szád út és a Nagyút közt fekvő villa"-t. Az 1211-ben Hadútnak (Hodvth) nevezett útvonal egykori jelentősége máig fennmaradt az Országúti-dűlő határnévben, a „Római út" elnevezés újabb keletű. 1229-től egyrészt Felgamásról vagy Egyházasgamásról beszélnek az oklevelek, ahol Szent Márton egyháza állt, ugyanakkor egyes utalások szerint Algamásnak is volt temploma. A határjárások ellentmondásainak feloldása, további terepbejárások, esetleg ásatások lehetővé teszik, hogy a feltárt területrészeket beillesszük az írott források által megrajzolt képbe. A kutatások nyomán megállapítható, hogy a település központi része kívül esett az autópálya nyomvonalán. A feltárt terület a 12—13. századi Gamásnak egy szeletét tárja elénk és az önálló jobbágytelkek kialakulása előtti Árpád-kori településkép megismerésének fontos forrása. Területén ekkor még különféle szolgáltatásokra kötelezett népek laknak. Az 1211-es összeírás udvarnokokat, földműveseket, lovászokat, kőműveseket, szőlőműveseket, tárnokokat vagy kamarásokat, szűcsöt és harangozót említ, összesen 58 ház-népet.

32 Balatonöszöd—Temetői-dűlő (M7/S-10 lelőhely) Belényesy Károly — Horváth Tünde Az MTA Régészeti Intézetének munkatársai 2001. augusztusában kezdték meg a mai Balatonőszöd falu déli határában az ún. Temetői-dűlő területén az M7-es autópálya tervezett nyomvonalszakaszának és csomópontjának feltárását (VII. t. 1.). A feltárandó területet keleti oldaláról a Balatonszárszót és Balatonőszödöt elválasztó, a Balatonra merőleges vízfolyás, az ún. Kis- és Nagy-metszés-csatorna mocsaras völgye határolja. A csatornától enyhén emelkedő, mintegy 600 méter hosszú domboldal nyugati oldalában, a mai köztemető közvetlen környezetében sejthető —az újkori településnek is nevet adó — középkori Ewsud falu. Az autópálya tervezett nyomvonalának köztemetőhöz közeli szakaszán a településhez tartozó külső objektumokat, kemencéket, árkokat és egy földbe mélyített ólat tártunk fel. A nyomvonalban folytatott ásatás után az elmocsarasodott vízparttal párhuzamos dombvonulat kutatására helyeztük át a hangsúlyt, ahol a késő rézkori (badeni-péceli) és a késő-kelta népesség (LT D fázis vége), illetve az avarok 8—9. századi megtelepedésének nyomait tártuk fel. A domboldalnak a mocsár felé meredeken lejtő szakaszán elszórtan jelentkező kelta és középkori objektumok, illetve egy 8—9. századi földbe mélyített házcsoport arra utaltak, hogy ezekben a korszakokban a települések keleti irányban lehúzódtak a vízpartig. A domboldal keleti, meredek oldalának feltárása után a nyugati oldalon folytattuk a kutatást. A több mint 1,5 hektáros területen a korábban már megfigyelt késő rézkori Badeni-Péceli kultúra telepének centrumát sikerült feltárnunk. Az objektumok kisebb-nagyobb csoportokban, gócokban jelentkeztek, amelyeken belül nagy számú szuperpozíciót kellett feloldanunk. A feltárást tovább nehezítette, hogy az objektumcsoportok fölött viszonylag épségben maradt a telep elhagyását vagy pusztulását követően keletkezett — helyenként 50 cm vastag — kultúrréteg, amelynek foltjai fedték a már említett egymásba metsző jelenségeket. A 8—9. században ugyanitt megtelepedő avarok kemencéi és földbe mélyített házai is részben a rézkori jelenségekbe ásva kerültek elő. Ezért a gépi munkát részben csökkentettük illetve elhagytuk, és a területet a szelvényhálóhoz, illetve szükség szerint az objektumcsoportokhoz alkalmazott tanúfalak segítségével, kézi erővel tártuk fel. Ezt a döntésünket támogatta, hogy a rézkori objektumokból és a kultúrrétegből már a gépi földmunka során nagy menynyiségű és jól értékelhető leletanyag került elő. A Badeni kultúrát képviselő gödrökön kívül több, különféle építési technikával készült kemence került elő. Ezek többsége hozzá kapcsolódó hamus gödör nélküli, változó mélységű gödrök alján, átégett cseréptapasztásként jelentkezett. Hasonló képződményeket a szakirodalom gödörégetéses technikával működő kerámiaégető-kemenceként tart számon. Néhány hagyományos, felmenő, tapasztott agyagfalú, tapasztott agyag sütőfelülettel rendelkező kemence is ismert, közülük a K-255 számú különös figyelmet érdemel épen maradt teljes boltozatával. A jelentős mennyiségű, főleg gödrökből és kemencékből álló objektumcsoport és a belőlük származó leletanyag egy hosszabb életű badeni településre engednek következtetni, amelynek belső szerkezetére, lakóépületeire vonatkozó ismereteink elég szegényesek. Három, egymáshoz igen hasonló szerkezetű építményt köthetünk a Badeni kultúrához, melyek tüzelőhellyel, vagy tüzelőhelyekkel ellátott sekély, belső cölöplyukrendszerrel tagolt teknőként jelentkeztek (VII. t. 4.). A badeni telep végét északon és nyugaton az objektumok ritkulásában illetve lassú eltűnésében sejtjük, míg keleten a mocsár szab természetes határt a rézkori jelenségeknek, amelyek a csomópont határán túl, déli, délnyugati irányban még biztosan folytatódnak. A telep egyfajta rituális elhatárolásával, esetleg védelmével függhet össze az áldozati gödrökből álló félkörívet leíró sáv, amely a rézkori település délnyugati határán húzódik végig. Talán ez a jelenség — kisebb intenzitással