Somogyi Múzeumok Közleményei 16. (2004)

Honti Szilvia – Belényesy Károly – Fábián Szilvia – Gallina Zsolt – Hajdú Ádám Dávid – Hansel Balázs – Horváth Tünde – Kiss Viktória – Koós István – Marton Tibor – Németh Péter Gergely – Oross Krisztián – Osztás Anett – Polgár Péter – P-Szeőke Judit – Serlegi Gábor – Siklósi Zsuzsanna – Sófalvi András – Virágos Gábor: A tervezett M7-es autópálya Somogy megyei szakaszának megelőző régészeti feltárása (2002–2003) Előzetes jelentés III

A TERVEZETT M7-ES AUTÓPÁLYA SOMOGY MEGYEI SZAKASZÁNAK MEGELŐZŐ RÉGÉSZETI FELTÁRÁSA (2002—2003) 21 A Kárpát-medencében eddig feltárt késő rézkori temetőkkel (Budakalász, Alsónémedi stb.) összehasonlítva szembeszökő, hogy a balatonleilei sírok nemcsak kiemelkedő leletgazdagságukban (edények, réztárgyak, kovanyílhegyek száma), hanem ezek jellegében is különböznek. A Budapest környéki temetőkkel ellentétben, pl. nincsenek kagylóból készült ékszerek. A különbség talán regionális eltérésekkel, szokásokkal magyarázható. Egyelőre nehéz megválaszolni, hogy a leilei temető mellékletgazdagságában az itt élt közösség jóléte avagy helyi temetkezési szokása tükröződik. Erre a választ csak a temető- és teleprészlet leletanyagának teljes feldolgozása, összehasonlítása és elemzése fogja megadni. A végső válasz talán csak a helyi rézkori népesség településének és temetőjének teljes feltárásától és nagyobb kontextusban való vizsgálatától (a Balaton környéki késő rézkori lelőhelyek további feltárási eredményeitől és ezek elemzésétől) várható. Az Országúti-dűlőben napvilágra kerültek a késő bronzkori Halomsíros kultúra települési objektumai is. Érdekes módon ezek a lelőhely meredek részén, a lejtő oldalán voltak megtalálhatók. A többnyire nagyméretű tárolóvermekből (egyikükben kutyacsontvázat, míg egy másikban kecske maradványait tártuk fel) álló objektumok egy észak-dél irányú elrendezésű települési struktúrára engednek következtetni. Az objektumokból a kultúra klasszikus fázisának jellegzetes emlékanyaga: csücskös peremű tálak, oldalbütykös fazekak, csuprok stb. kerültek elő, melyek a korszak kronológiai beosztásának megfelelően a Reinecke féle bronzkor C-D szakaszára keltezhetők. Előkerült két — a településeken ritka leletnek számító — bronzból készített ékszer is: egy huzalból csavart spirálgyűrű illetve egy szív alakú csüngő. A korszak néhány települési objektuma a völgy túloldalán is előfordult. A felső-gamászi dűlő másik kiemelkedő jelentőségű régészeti felfedezését 3 kora népvándorláskori ház feltárása jelentette.

30 A késő rézkori temető sírjai közé beékelődő házak jelentősége abban áll, hogy a kora népvándorláskorból a Dunántúlról eddig nem ismertük a különböző hódító/bevándorló germán népcsoportok (herulok, szvébek, langobardok) önálló településeit, mivel ezek jellemző leletanyaga mindig a római lelőhelyeken vagy ezek közvetlen közelében került elő. Az épületek (VI. t. 4.) átlagosan 3,5 x 4,5 m

2 alapterületűek, tájolásuk a fő égtájakhoz igazodik, a rövidebb keleti és nyugati oldalakon 3—3 masszív, közel 1 méter mély és mintegy 25—30 cm átmérőjű oszloplyukkal. A hosszanti oldalak mentén található oszloplyukak sekélyek, a beléjük helyezett oszlopoknak feltehetően csak támasztó szerepük lehetett, szemben a másik hattal, amelyek a felmenő fal és a tetőszerkezet súlyát hordozták. Az épületek padlóját a talaj ledöngölésével és kevés agyagos adalékanyag elsikálásával alakították ki, amely vastagon átégett az épületeket pusztító tűzben. A harmadik háznak sikerült a külső járószintjét is megfogni, így meghatározható volt az alapgödrök mélysége. A sekély alapgödrök alapján az épületeket a süllyesztett padlójú épületek csoportjába tartozónak véljük, felmenő falukat az oszlopok közét kitöltő gerendázat vagy deszkázat alkotta, a tetőt pedig vesszőfonatos tapasztás. Bejárat nyomát egyik esetben sem figyeltük meg, ennek oka a sekély alapgödörrel magyarázható, hiszen nem volt szükség lépcsős vagy meneteles lejárat kialakítására. Megfigyeléseink viszont azt mutatták, hogy a bejáratok a délkeleti-déli-délnyugati részek valamelyikén nyíltak. Az első épület (str. 130) északnyugati sarkánál egy külső kemence maradványait tártuk fel, ez funkcionális kapcsolatban állhatott az épülettel, bár nem valószínű, hogy annak fűtését látta volna el. Az épületek északi térfelében a padlók fölött nagy mennyiségű cipó alakú szövőszéknehezéket találtunk, melyek egyértelmű mutatói azt itt folyt tevékenységnek. Ugyanakkor — annak ismeretében, hogy más lakóépületként meghatározható objektumot nem találtunk a több mint másfél hektárnyi területen — nagy valószínűséggel állíthatjuk azt, hogy ezek az épületek lakóház funkciót is betölthettek. Az épületek a Forróároktól 70—80 m távolságban, azzal teljesen párhuzamosan húzódnak, egy tervezett, tanyaszerű települési képet sugallva. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a település tovább húzódik észak és dél felé, egymástól 35—45 m távolságban álló házakkal. Megfigyeléseink azt mutatják, hogy a leégett épületeket, a második kivételével, újraépítették, végső pusztulásukat pedig nem tűz okozta. A házak kerámiaanyaga elég sokszínű. Jellegzetes darabok a kézzel készített ún. „szvéb fazekak". A díszített edények közül elsősorban az ékvéséssel és besimított rácsmintával díszített töredékeket, valamint a bepecsételt, mélyen kannelúrázott, fényezett felületű példányokat kell kiemelnünk. Jelentős számban vannak képviselve a korongolt, bordázott felületű kerámiatöredékek, egyikükön hullámvonallal. A feltárt házak párhuzamait Közép-Európában, elsősorban Csehországban, Morvaországban, Szlovákiában, Észak-Magyarországon és Alsó-Ausztriában találjuk meg. A Kelet-Magyarországról és Erdélyből ismert hasonló háztípusok eddig főleg a gepida szállásterületről kerültek elő. A Közép-Európából ismert házakban szintén nagyon ritka a tüzelőhely, külön kiépített bejárati részt pedig ott sem találtak. A csehországi Louny melletti Bfeznoban összesen 21, az általunk feltárt házakhoz nagyon hasonló építményt tártak fel, melyek leleteik alapján a 6. század elejére keltezhetők, és az ott élt langobardokkal hozhatók kapcsolatba. Leletanyaguk illetve a korabeli langobard temetők kerámiaanyaga között nagyon jó párhuzamokat találunk a FelsőGamászon előkerült edényformákra és díszítésekre. A háztípusok formai hasonlósága, valamint a leletanyag párhuzamai alapján, a feltárt épületeket — véleményünk szerint lakó- és szövőházakat — a 6. század elején az Észak-Dunántúlra beköltöző langobardokkal hozhatjuk kapcsolatba, akik a Balatontól délre eső vidéket a század második harmadától kezdik megszállni. A langobard házak közötti felszínen 5 avar kori sír maradványait tártuk fel. A sírcsoportban észak-déli és nyugat-keleti tájolású temetkezések egyaránt előfordulnak, az egyik temetkezés kettős. A sírok csontozata rossz megtartású, az előkerült ékszerek (gömbcsüngős