Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Knézy Judit: Szemeskályhák Somogyban

„SZEMESKÁLYHA" - A SZOBA ÉKESSÉGE 169 rabból álló zöld kályha felrakása 85, a egy kisebb zöld kályháé 75 dénár. Úgy tűnik a veszprémi kályhák ez időtájt más megyékben is elterjedtek. De a veszprémi megyei limitációban szó esett mázatlanokról is: „egy öreg fekete (redukált égetésű)... felrakása 60, kisebbé 50 dénár". A korabeli szóval fekete míves fazekasoknak nevezett mesterek termékei között említették a „kályhának párját" 2 dénárért és a „kálhában való öreg fazokat" 5 dénárért. (TmL közgyűlési iratok 1746. 4:346, és MOL P 707. Zichy cs. It. 202 fasc. IV. 1-10.) A Zala megyei kályhaáruk 1799. évi számbavételénél szintén szóba került a fekete mély un. „kályhafiók" (2 dénár), s a valószínűleg a fekete míves fazekasok repertoárjába tartozó „kályhába való öreg fazék (bele tételével együtt 20 dénár)" is. (KERECSÉNYI E., 1976. 79-91.) A kályhafiók kifejezés később alig fordult elő, a szegletes szélű, tálalakú alkatrészeket is kályhaszemnek nevezték a kályhások is és a parasztok is. Sem a fekete kályha, sem a kályhába való fazék nem bukkant fel Somogyban az eddig feltárt feljegyzésekben, számlákban, leltárakban sem, jóllehet a segesdi ásatások a XVI-XVII. századból még feltártak mély fekete, szegletes szélű kályhaszemeket. Somogy megyében megkésett a fazekascéhek alakulása a környező megyékhez képest, ezért a helyi árszabások is későn jelentkeztek, s eleinte igen szűkszavúan. Az 1712. évi vámtarifa mutatta, hogy szekérszám hozták más megyékből a cserépárut, nyilván a kályhának valót is. (SML IV. 1.a. Prot, gen. 1712.) Az 1759. évi díjszabás csak „öregebb" azaz nagyobb és „kisebb" kályhát árazott „fölrakással és anélkül". (SML IV. 1.b. 1759.) Több későbbi limitáció közül a legrészletesebb az 1793. évi somogyi, amely „kupás" kályhával kezdte: „fölrakás nélkül 3 és fél, fölrakással együtt 4 pénz". Itt már a szegletes szélűre alakított, korongolt tálalakú szemről volt szó. A jelenleg is ismert, XVIII. század végéről fennmaradt, Veszprém megyei örvényesi malom kályháját is annakidején kupás kályhaként emlegették, és felső része szegletes szemekből van rakva, csak az alja csupa csempe. A somogyi árjegyzék szólt még „apró táblás mázos kálhá"- ról, „darabonként 3 és fél pénzért fölrakás nélkül, fölrakással együtt 4 pénz"-ze\, amelyek kisebb méretű illetve fél csempék lehettek, míg az „egész táblásak" nagy csempék, ezek „felrakása tétéivel együtt 8 pénz"-be kerültek. Kevesebb pénzűeknek maradtak a „közönséges, paraszt" vagy „vörös" jelzővel illetett mázatlan kályhák, amelyekért darabonként „fölrakás nélkül másfél pénz"-\ kértek. A „fölrakás fél pénzért járt a gazda kenyerén 1 pénzért a mester saját kenyerén". A céh nem kötötte ki, hogy csak a kályhaszemek vagy csempék készítője rakhatja fel a kályhát, hanem azzal „akármely gelencsért" meg lehetett bízni (SML IV 1. a. 1793.), de az 1747.évi. céhlevél a kőműveseknek megtiltotta a kályharakást. A Tolna megyétől 1812-ben Somogy vármegye közgyűlése kérésére megküldött árszabás már a „lazérozott gömbölű mázas", azaz a folyatott díszű mázas kályhát kiemelt helyen szerepeltette. (SML IV 1.a. 1812.) Az 1811-ben Zala vármegyétől megkért jegyzékben még nem szerepelt gömbölyű kályha, viszont már a korábban is hagyományos szobai fűtőtest alkatrészeiről a korábbiaknál részletesebben szólt: beszélt „kálhá"-ró\, ha az egészről volt szó, „fiók kálhá"-ró\, ha alkatrészről, „lapos kálhá"-ró\, ha csempéről. Külön árazta a „sarokrész alléra való dupla csempé"-t és a tetőszegést a „csipké"-t, feltűntetve mindegyiknek mázas és mázatlan állapotban való árát is. (SML IV 1. a. 1811.) Somogy megye 1814-ben már a pótolandó darabok áráról külön határozott 2-3, illetve 10 darabnál több esetében (SML IV.I.b. munkabér megállapítások 1814.), sőt a késedelmi díjakról is szó esett. (KNÉZY J., 1994. 163-170.) Még a XIX. század közepéig szerepeltek mind a négy megye ármeghatározásaiban a mázatlan kályhák. (H. CSUKÁS GY, 1997.72.) A későbbi időkre vonatkozóan hiányoznak az ármeghatározások. Azonban a XX. század elején élő mesterek Somogyban még készítettek vagy átraktak ilyet nagyon szegény embereknek. Somogyban tevékenykedő kályhás mesterek A somogyi lakosság kályhával való ellátásában elsősorban a környező megyék mesterei játszottak fontos szerepet: Keszthely, Sümeg (KRESZ M., 1960. 297379., 1972 56-60.), Magyarszombatfa és környéke (KÓS K., 1944 118-131, 208-218.), Szekszárd, Szakcs (G. VÁMOS M., 1973-4. 203-232.), Simontornya, Bonyhád, Kanizsa, később Miháld, Sellye is. A vásári helypénzjegyzékek ugyan nem jelzik, hogy edény vagy kályha, vagy mindkettő árusításáért fizettek a helyből vagy a messziről érkező árusok, de a XX. századi viszszaemlékezések a kályhák vásáron történő értékesítéséről is szólnak. (KERECSÉNYI E., 1976. 79-91., NÉMETH J., 1960. 186-235) Somogyban - úgy tűnik nem voltak a XVIII. században olyan jelentős számban agyagiparos mesterek, hogy edényekre, illetve kályhákra specializálódtak volna, rendszerint ugyanaz a mester edényt és kályhát is készített. Legfeljebb a finomabb ónmázas árukat és a paraszt- illetve ólommázas edényt és kályhát gyártók különültek el. A földesúri, főpapi építkezéseknél, részben a vármegye által emeltetett középületeknél is a rangosabb munkákat gyártókat kérték fel. Marcaliban 1726-ban Széchényi Zsigmond felmentette Szily Márton fazekast és utódait kérésére a jobbágyi kötöttségtől, mivel a királyi kiváltságokkal rendelkező Pécsre hívták meg, ahol mestersége folytatására kedvezőbb lehetősége nyílott, nyilván a városi kívánalmaknak megfelelő igényesebb munkák készítésére is képes volt. (MOL P 623 IV. k. 3 sz. L. 22.cs

.) Csurgón a Bécsből Szentmiklósra telepített mester Bartholomeus Schweiger készítette el és rakta fel 1763 -ban a kastély divatosabb kályháit (KNÉZY J., 1997. 154.), míg az uradalmi alkalmazottak lakásainak építésénél megelégedtek az addig is ott dolgozó helyi mesterek munkáival. A kaposvári kályhás- és fazekas mesterek aránylag későn a dombóváriakkal és ozoraiakkal együtt kapták meg céh kiváltságlevelüket 1747-ben Eszterházy herceg tiszttartójának aláírásával, 1791ben erősíttették újra meg. Mesterremekként nem kályhát kellett előállítaniuk, hanem fazekat rávaló födővel, de ez a hagyomány még a XX. században is élt. (Egye-