Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Bernáth Mária: A magyar posztimpresszionizmus: Rippl-Rónai küldetése

A MAGYAR POSZTIMPRESSZIONIZMUS: RIPPL-RÓNAI KÜLDETÉSE 203 Maradjunk továbbra is időben az 1896-os jól körüljárható évszámnál. Idézzük azért emlékezetünkbe, hogy Van Gogh hat éve halott ekkor, és tíz éven belül Cézanne és Gauguin sincs már az élők sorában. Tehát: Párizsban diadalát ülte az impresszionizmus látás-felszabadító forradalmán nevelkedett, de éppen e korlátlan festői szabadságot leginkább túlhaladni, átformálni akaró generáció posztimpresszionizmusa. Van Gogh, Cézanne és Gauguin más-más stílusa máig ható példáját mutatja fel az újszerű művészi megközelítésnek. A csak a látványra, a pillanatra koncentráló impresszionizmust Cézanne szavaival, a múzeumi művészet rangjára akarták emelni. De 1896-ban vagyunk, és Magyarországon. A müncheni kávéházakban és a Hollósy festőiskolájában művésszé érett fiatalok Pesten, a millenáris kiállításon ámuldozva nézik a „Majálist", majd régen dédelgetett tervüknek megfelelően elutaznak Nagybányára és a magyar művészet modernizálódása és az egyes festői életművek szempontjából oly nagyjelentőségű telep elkezdi működését. De most ebben az előadásban épp csak a legnagyobb nevekre koncentrálhatunk, Szinyeié után most Ferenczy Károlyéra. Noha Ferenczy legfontosabb iskolájának gyökerei mélyen kapaszkodtak a müncheni talajba, hazatértekor világosan állt előtte az éppen azokban az években is még aktuális cézanne-i feladat. Ő persze nem ismerte a francia posztimpresszionisták programját és nem adatott meg neki a diadalmas és a további utak lehetőségét megnyitó impresszionizmusban való otthonosság. De problémalátása franciaországi kortársaiéval vetekszik. Mély és természetes elkötelezettséggel emeli magához a magyar művészet speciális problémáit, amelyek a megoldandó feladatok tekintetében nem kisebbek és nem mások, mint amivel a franciák bajlódnak, csak éppen az átfogalmazni vágyott stiláris közeget nálunk, mi sem természetesebb, minthogy a magyar fejlődés logikája szabta meg. A Szinyei által elejtett szálat most valaki felveszi, de ne feledjük, ez alatt a 25 év alatt a magyar művészetben, noha számos szép kép született, ami a modern kibontakozás lehetőségeit illeti, nem sok lényeges történt. Tehát Ferenczy a Magyarországra Németország felöl beáramló naturalizmus szellemi tartalmának felülírására tesz múlhatatlan értékű kísérletet. A naturalista művészi szövet a téma és a stílus vonatkozásában várta a megújulást. Ferenczy Nagybányán témát talált a Bibliában. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a választásának nem volt köze valamifajta vallásos érzülethez: a Biblia egyszerűen kimeríthetetlen forrásként kínálkozott és többféle megközelítési módot tett lehetővé. Ferenczy témát talált és ezt ökonomikusán használta fel, alig túllépve a cselekményre való utalást. Szabadulni tudott a naturalizmus túlkonkretizáló, a látványt egyfajta letapogatással birtokba vevő és ezzel elsivárító metódusától. Nagyobb egységekben lát, a formákat az atmoszféra vibrálásával nem tördeli szét és e testet nyert formák már megfelelnek egy magasabb rendezői elv intencióinak. E rendezői elv lényege, Ferenczy törekvéseinek csúcspontja a kompozíció, a művészi megjelenítés legmagasabb rendű eszköze: a természeten uralkodni tudó szellem, a művész akaratának, a művészi teremtésnek a foglalata. Ferenczy tehát szintézist teremtett; a naturalizmus látványra épülő formaadását a klasszikus művészet ideateltségével és feszességével forrasztotta össze. E törekvésében összetalálkozott a posztimpresszionizmus nagy forradalmának törekvéseivel, koncepciójában egyenrangú szinten, - megvalósítását tekintve a magyar fejlődés szükségszerűségét és lehetőségét konzekvens módon végigjárva. „A nagybányai impresszionisták felcsaptak szentképfestőknek- írja Rippl-Rónai egy 1903-as levelében - szóval felöltöztetett és levetkőztetett modellekben gyönyörködtek." Majd egy ugyancsak azévben írott leveléből: „Ferenczynek hiszem, hogy lesznek sikerei, bár nemigen értem azt, hogy egy impresszionista hogy jön ahhoz, hogy bibliai képeket fössön." Rippl nem érti, pedig az ő életének fő törekvése is a naturalizmuson való túllépés volt. Célja - noha Rippl-Rónaiban az elhatározás, vagy mint megoldandó feladat ez nem tudatosult, - ugyanaz volt, mint Ferenczyé. Utaltunk már rá korábban, hogy az impresszionizmus, illetve a naturalizmus ún. posztimpresszionista tagadása a téma, illetve a stílus talaján látszott megvalósíthatónak. Ferenczy a témába kapaszkodott, Rippl a stílusba - stilizálásba. Lényegében leképezték a cézanne-i és a gauguini utat. Ferenczyé volt a nehezebb, Ripplié a modernebb megoldás. Rippl-Rónai posztimpresszionizmusa lényegében gyökerek nélkül építkezik, hajói belegondolunk. A Müncheni Akadémia után Munkácsy segédje lesz, majd minden átmenet nélkül néhány év alatt megszületnek az ún. „fekete" korszakának remekművei. Mit is tagadott ő voltaképpen? Hol volt ő még a franciaországi impresszionista kibontakozás éveiben? Éppen hogy megszületett. Az ő fiatal éveinek nem az impresszionizmus volt a szellemi tápláléka, hanem az akadémizmus vasfegyelme, illetve a zsánerfestészet müncheni recept szerinti - számára feldolgozhatatlan - példatára. De Rip Л Párizsban, az 1890-es években, egyfajta ösztönös zsenialitással, már ráérez arra, amit tennie kell. Baráti köre a posztimpresszionisták immár második generáiója. A Nabis-csoport festőinek Gauguin művészete adta az indítást; Gauguin 1880-as évek végén kimunkált stílusának jó néhány eleme jelen van képeiken. A harmadik dimenzió háttérbe szorítása, a többékevésbé síkszerű festésmód, a kontúrozás jobbára mindannyiuk képein megtalálható, Rippl-Rónaién is. Ami azonban mégis alapvetően megkülönbözteti őt Gauguintől és a legtöbb Nabis-művésztől, az a műveknek elsősorban tartalmi részét érinti. Mind Gauguin, mind a Nabis művészei az újfajta stiláris eszközökkel újfajta, szimbolikus tartalmak kifejezhetőségét kívánták elősegíteni. A szimbolizmus azonban Rippl-Rónai tevékenységét nem érintette. Noha teljes könnyedséggel alkalmazta a modern stíluseszközöket, mindezt a látvány stilárisan is kifejezhető interpretációja érdekében tette, a spekulatív, a 19. századvégen annyira divatos szimbolikus tartalmak őt nem kísértették meg. Párizs-