Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Bernáth Mária: A magyar posztimpresszionizmus: Rippl-Rónai küldetése

204 BERNÁTH MÁRIA ban is magyar művész maradt tehát. A szimbolizmus Magyarországon ekkor még nem foghatott talajt, csak zseniális lelki sérültjeink - Csontváry és Gulácsy - jövendölik. Ha meggondoljuk, a természetben látottaknak kizárólag dekoratív elemként, néha a szecessziót megidéző visszaadása, a színredukció, a kétdimenziós festésmód, tehát a kifinomult és a tökéletesen egységes megjelenítés érdekében tett megannyi stiláris gesztus, visszafogottság, egy olyan vérbeli festő számára, mint amilyen Rippl-Rónai volt, csak igen nagy lemondások, illetve önmegtartóztatás árán valósulhatott meg. Rippl átugorva a szisztematikus fejlődés egy lépcsőfokán, a stílusba kapaszkodott és vált az akkor számára még teljesen idegen és semmitmondó magyar művészeti közegben útjelzővé. Mikor fizikai valójában is jobban megismeri a magyar művészetet, mert hazatelepül, újabb és újabb példáját adja annak, hogy fantasztikusan éber művészeti ösztöne mindenféle tudatos világmegváltás nélkül cserélgeti modernizáló szerepeit. Beszövögeti a magyar művészet lyukas hálóját, amellyel az a nyugat-európai modernségből merít. Éppen mindig megfelel annak az elvárásnak, amit a művészet megújulása itthon rá feladatul rótt. Mert hisz választ adott a naturalizmus stílustalanságára, mikor szintetizáló, meglehetősen elvonatkoztatott előkelő képeit festi Párizsban. E franciaországi átszellemültsége után hazatérve, a zsanért újítja meg, lehántja róla a 19. század utolsó harmadában rárakódott mételyező szentimentalizmust és hazug pózt. Kaposváron kb. 1902-től elkezdi festeni környezetét, megmutatja életüket, tehát ha egyszerűen akarjuk definiálni: zsanért fest. Zsanért és mégsem azt. Hajszálgyökereivel újra csak a francia művészetből táplálkozik, bár áttételesebben, mint tette azt még Párizsban. Ki gondol távolabbra, amikor a kaposvári életképeket nézi: a jól ismert szobák, figurák és tárgyak, kiben keltenek idegen ízeket? Pedig némileg meg vagyunk tévesztve, mert hisz a kaposvári otthonképekből kihallatszik a francia kultúra méltóságteljes önfegyelme, felrémlenek Vuillard lámpa mellett összehajló női figurái. És mégis, Rippl zsanéréi nagyon is a mieink, posztimpresszionista szintézisteremtő ereje lenyűgöző. Majd még egyszer megújul. 1906-os nagy budapesti sikere után már elég biztos hátteret érez maga mögött. Valójában anyagi és művészi hitele egyaránt megkérdőjelezhetetlen. Pöttyözős stílusával deklarálni akarja, hogy bár hazatért, mindig megújulni kész. A francia Fauves, a Vadak művészetét szelídíti a somogyi dombok lágy ritmusához. Hozza is, meg nem is a modernséget. Kezét a párizsi művészet ütőerén tartja, és nagyon magyarul gondolkodik. A hatásokból annyit vesz át és azt oly módon, hogy az a magyar művészet posztimpresszionista struktúrájába hiánytalanul illeszkedjék. Mert hisz ez volt a küldetése. A világ lassan egy évszázada a francia posztimpresszionisták bűvöletében él, a művészek helyét általában a hozzájuk való viszony határozza meg. Rippl-Rónai elég nehéz helyzetben van magyar voltából következően: párizsi dolgait ellenségei hajlamosak voltak a francia művészet fattyúhajtásainak, kaposvári intérieurképeit viszont provinciális alkotásoknak minősíteni. A művészettörténet pedig más utakat is ismer, elég, ha itt Munch, Kokoschka, vagy Klimt, a francia művészi forradalomtól nem elválasztható, mégis szuverén életművére gondolnunk. A nagybányai úton kívül Rippl-Rónai tudatos, vagy öntudatlan programja modernizálta festészetünket. Akkor és annyit végzett el, amikor és amennyit kellett, hogy impulzust adjon annak a közegnek, amelybe visszatért.