Somogyi Múzeumok Közleményei 15. (2002)

Bernáth Mária: A magyar posztimpresszionizmus: Rippl-Rónai küldetése

202 A magyar posztimpresszionizmus: Rippl-Rónai küldetése BERNATH MARIA Előadásomban Rippl-Rónai stílusát szeretném körbejárni. Hogy ez még talán ma sem teljesen kitaposott út, - noha tényleg kevés magyar művész van, kinek tevékenységét oly gazdag irodalom analizálná, mint éppen az övét - arról a művészetét besoroló jelzők sokasága tájékoztathatja az érdeklődőt. Impresszionista? Szecessziós? A francia Nabis, vagy a Fauves-csoport követője? Otthon-képei valóban zsánerek, pöttyös képei valóban pointillisták? Eklektikus művész, ki a környezetéből ily gazdagon merít? Úgy vélem, az ezekre a kérdésekre adható válasz valami nagyon is a magyar művészetre lényegbevágóan jellemző helyzet analízisét feltételezi. Rippl-Rónai impresszionistának hiszi magát, erre mind leveleiben, mind Emlékezéseiben többször utal. Persze a művészek önbesorolása gyakran válik a későbbiekben meghaladottá, - az eltelt évtizedek természetesen segítenek egy művészeti fogalom pontosabb megközelítésében. Ahhoz, hogy Rippl-Rónai stílusa jellegzetességeihez minél közelebb kerüljünk, egyelőre el kell szakadnunk vizsgált alanyunktól, és noha csak vázlatosan, de időben és térben a magyar művészet történetének egy nagyobb szeletét kell felidéznünk. Itt és most természetesen csak a néhány legfontosabb eseményre és művészi teljesítményre világítunk rá. Előbb már említettük, hogy Rippl-Rónai impresszionistának hitte magát. Márpedig különös tragédiája? vagy csak helyzete? - a magyar művészetnek, hogy e stílus - most nem számítva bizonyos képeket, vagy egyes, nem elsővonalbeli alkotókat - a maga igazi valójában kimaradt a magyar művészet leltárából. A hiányzás, a meg nem valósulás, ha tetszik elkésettség okát még pontos évszámhoz is lehet kötni, és ez az évszám 1873. A francia impresszionizmus első világhíres darabja Manet: „Reggeli a szabadban" című 1863-ban készült műve, amely az impresszionizmus diadalmas megszületését szimbolizálja, éppúgy még csak a plein-air határán egyensúlyoz, mint az 1873ban, tehát alig tíz évvel később készült Szinyei mű, a „Majális". Lényegében egy félreértésen, egy megbántottságon, egy nem elég érett és felelősségteljes magatartáson, Szinyeién, bukott el a magyar impresszionizmus. Nem a tehetsége volt kevesebb, mint francia pályatársainak, nem a kor által feltett kérdésekre adott időszerűtlen választ: igenis jókor és jól reagált, mikor a „Majálist" és az ugyanabban az időben készült több kisebb képét megfestette. Szinyei Münchenben, Benczúr műtermében dolgozott: a „Majális" festésekor, az egyik falat a „Vajk keresztelése" foglalta el, és ő több száz kilométerre volt Párizstól, ahol egyébként akkor még soha nem járt, és ahová majd csak évtizedek múlva jut el. A képet - mint tudjuk - mind Münchenben, mind Bécsben közöny, de leginkább visszautasítás fogadta. Mit csinál erre Szinyei? Abbahagyja a festést. Önbizalma semmi, tanácstalan, nem érzékeli, hogy korszakalkotó lehetne, amit csinál. Úgy véli, tehetsége nem nagy, egy jövendőbeli festőre hárítja saját küldetését. Már itt le kell szögeznünk, hogy ez a jövendőbeli festő soha nem jött el. Mire Szinyei 1896-ban, a millenniumi kiállításon végre, 23 év után újra előrukkolt a „Majálissal", az már csak csodált kép volt, aminek dátuma az értetlenkedések forrása lett, de nem iskolapélda, nem a végre föltűnt betlehemi csillag. Mire Szinyei kiállította „Majálisát" a Műcsarnokban, addigra a plein-air Németországból öröklött jellegzetességként nem impresszionista, hanem sokkal inkább naturalista köntösben már a közepes kvalitású festők számára is közkinccsé, hétköznapi művészi nyelvvé vált. De nem az ő példáján tanultak meg a festők másként látni. Nem az ő példáján és hangsúlyozom: addigra olyan töményen és kérlelhetetlenül foglalta el Magyarországon a művészeti porondot egy más utat előlegező stílusformáció, hogy ezt az ütemvesztést behozni - hajlok rá - már soha nem tudtuk. Még nem érkeztünk el Rippl-Rónaihoz, mégis hadd idézzük meg most egy pillanatra, mikor a csodálatos Szinyei életmű éppenséggel tragikus aspektusára próbálunk rávilágítani. Rippl Párizsban, az 1890-es években küszködik és panaszkodik, de egy pillanatra sem gondol arra, hogy a festést abba lehetne hagyni. Szinyeivel összehasonlítva az is kétségtelen, hogy neki nincs hová visszahúzódnia, anyagi kényszere is a munka, de a nehéz évek művészi elveit is edzik inkább, semmint kikezdenék. „Édes Ödönöm, sohase essél Te kétségbe az én művészetem miatt - írja öccsének 1898-ban - a kutyák ugattak, hát csak hadd ugassanak ezután is. Engem semmiféle sarlatán észjárású ember ki nem fog zökkenteni kerékvágásomból, ellenkezőleg: jobban megerősödöm abbéli hitemben, hogy csakis tisztességes módon lehet egy nemes célt elérni, ez a cél pedig nem más, mint a szó szoros értelmében vett igazi nagy művészet. " Térjünk vissza azonban még Szinyeihez, de már csak addig, míg vissza nem idézzük, hogy miután a millenniumi kiállításon a „Majálissal" elért sikere meggyőzte őt arról, hogy nem a medvevadászatokon, hanem mégiscsak az állvány előtt van a helye, addigra az 1870-es években felvázolt művészi út már ködbe vész. Haláláig a magyar naturalizmus legragyogóbb darabjai kerülnek ki ecsetje alól, de ez a korábbi, tétova 20-23 év, a magyar festészet történetének tablóján már üresen marad.