Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)

Király István Szabolcs: Autsztria szerepe a magyar mezőgazdaság gépesítésében (1848-1914)

AUSZTRIA SZEREPE A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG GÉPESÍTÉSÉBEN (1848-1914) 541 Szénagyűjtők Már ötven évvel ezelőtt (-1850) is voltak a kézi gereblyék mellett fából készült vontatott szénagyűjtők. A bécsi Burg-féle gereblyét két szélén lévő csaphoz erősített húzókötélen vontatták a lovak. A szerszám működéséhez nagy gyakorlat kellett, a fogtörést megakadályozandó. Ezt követte a még mindig fából készült szénagyűjtő, ahol a fogak elmozdultak, ha akadályba ütköztek, tehát kevésbé voltak törékenyek. Az 1890-es években már a prágai J. Carow is gyártotta a Howardféle, teljesen fémből készült szénagyűjtőket, amelyeket egy ló vontatott. E munkaeszközöknél később sem történt lényeges szerkezeti változás. Az eredeti angol gyártmányok nehezebbek, de megbízhatóbb kivitelűek az amerikaiaknál, ezért kedveltebbek is. A fogak nemcsak rugalmasabbak, hanem olyan célszerűen kialakítottak, hogy nagyobb gyűjtőteret alkotnak, egyúttal a szerkezet ürítése is egyszerűbbé vált, egy emelőkarral, vagy egy pedál segítségével. Szénaforgató-, lazítógépek Igaz ugyan, hogy a gépet a századelőtől (1800 körül) ismerték már, ez idáig még nem terjedtek el. Az ún. fogas dob elvét Robert Salmon (Waborn) 1816-ban alkalmazta először, s A. Burg már 1817-ben lemásolta. A rajz az ötvenes években készített, főleg fából épített, egyszerű szerkezetű szénaforgatót ábrázol, amelynek a fogas dobját magasságban állítani lehetett és a fogakat is állítani lehetett. A mai szerkezetek teljesen fémből készültek, fogai vezéreltek (Howard, Ransomes, Sims és Head), egy ló vontatja. A bécsi Clayton és Shuttleworth, a Nicholsons-féle szerkezetet gyártotta, amelyet a legjobban ismertek. A fogas dob meghajtása olyan, hogy a gép fordulásakor a dob egyik fele forgásban marad. A fogaskerék meghajtás biztosítja a mindkét forgásirányt és kétféle fordulatszámot. A gazdák többségének az egyszerűbb megoldás is megfelelne, lemondanának a kettős működésről. Manapság a szénaforgatókat elsősorban Angliából importálják. 4-5 éve (~1895-től) J. Carow (Prágában) egy egyszerű Howard-féle szerkezetet gyárt, Umrath és Co. ugyancsak Prágában saját kivitelű gépet gyárt, az Osborn-féle villás szénaforgató-lazító is ismert már az 1860-as évektől. Emlékezetes a már elfelejtett Bullards szerkezet, amely a kézi munkát utánozta azáltal, hogy az egyes villákat alternatív módon mozgatta. rtu A gumós növények betakarításának gépesítése terén nagy haladásról nem lehet beszélni. A termény földből való kiemeléséhez nagy vonóerő szükséges, ezt követően a leveleket a gumóról le kell vágni, és a földtől is meg kell tisztítani. Mindez jelentős kézi munkát igényel. A. Burg már az ötvenes években gyártott olyan burgonyaszedő ekét, amelynek rostélyos kormánylemeze volt, az ötletet Howards-tó\ vette. A ma több gyár által előállított burgonyakiszedőt John Hanson találta fel 1855-ben. A modern gép hajtóműháza zárt, a szóró villákat járókerékről hajtják meg. A fogatos répakiemelőt már az 1870-es évektől használták, amely könnyű szerkezete és kis vonóerő szükséglete miatt igen kedvelt volt. Készítettek kétsoros répakiemelőt is. A répa és burgonyabetakarító gépek korszerűsítésénél arra törekedtek, hogy a nehéz kézi munkát géppel pótolják. A bécsi jubileumi kiállításon Prikryl olyan burgonyabetakarító gépet mutatott be, amely a kiemelt burgonyát tisztítja és osztályozza is. K. Thomann (Halle a.S.) eredeti ötlete alapján Ph. Ritter von Schöller (Czakovitz) kétsoros répaszedővel kísérletezett. A szemnyerés eszközei és gépei 1848-ban a cséplés csaknem kizárólag cséphadaróval, kézzel történt, amely ugyan a szalmát megkímélte, de a mag 5-10 %-át a szalmában hagyta. A különösen nagyszámú emberi munkaerő szükséglet vezetett oda, hogy a nagyobb gazdaságok jóval a vető és betakarítógépek (gumós) előtt gépesítsék a szemnyerést. Az 1840-es években a Seidl-féle, az 1850-es években a Hensmann-féle voltak kedvelt cséplőgépek, amelyeket fogazott verőléccel szereltek fel. Ezek már a 18. század végén is működtek, de ma már kizárólag Andreas Meikle nevéhez fűződő dob-kosárt tartalmazó gépek vannak üzemben, köztük igen kezdetleges, falvakban összeállított „gépek" is (1898). (Vö.:A.v. Hummelauer: Die Dreschmaschine zu Magyar-Atád in Somogy, 5. old.; Pest, 1839.) Az egész szerkezet fából készült, még a cséplőmotolla is, így gyorsan kopott, a száradás és vetemedes miatt csökkent a törésbiztonsága. A nagyobb mezőgazdasági műhelyek, gépgyárak gépeiket már fémből készült verőléccel és lemezzel bevont kosárral (hengerrel) szállították. Az ötvenes években minden gyár készített cséplőgépeket (A. Burg, Hubazy, Dingler, Borrosch stb.), mert nagy keletjük volt. A. Burg, Hensmann-féle kézi hajtású cséplőt gyártott. Működtetéséhez 7-8 fő kellett, közülük hárman hajtották a forgattyút, egy etetett, a többi a termény oda, illetve elszállításáról gondoskodott. A cséplési teljesítmény a cséphadaróhoz képest mintegy 30 %-kal nőtt, a szemveszteség csökkent. Ezt a gépet járgánnyal is össze lehetett szerelni, ekkor a teljesítménye némileg nőtt. A. Burg által gyártott Garrett-féle gép verőléces dobbal működött. A Moffit-féle szeges cséplőt ekkor még (-1850) egyáltalán nem használták. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a szalmát nem kímélte. A kis és közepes gazdaságokban a cséphadaró után maradt gabonát, de még az egyszerűbb cséplőgépek után is, szórólapáttal, szél segítségével tisztították. Később egyszerű kézi szitával, majd kézzel hajtott szelelővel, amelyben rázószita és ventillátor is volt. Használtak nagyobb méretű szitát is, amely ferdén állt és a gabona, valamint egyéb terményrész lefolyt róla (Getreidelaufgitter). A többfunkciós gabonatisztítók számos fajtája alakult ki - szász, schlesvig, amerikai