Somogyi Múzeumok Közleményei 14. (2000)
Imrő Judit: A református vallás szakrális tárgyai a Belső-somogyi egyházmegyében
426 IMRŐ JUDIT ezüst pohár igen szép tányér ezüsf, Jádon egy ezüst pohár. Az úrvacsora kiszolgáltatásához a legfontosabb a pohár volt, ezzel valamennyi gyülekezet rendelkezett. Keresztelő edények azonban két parókián, Aszalón és Gigén nem voltak. (TÓTH E., 1940. 51.) A Torkos Jakab vizitációs jegyzőkönyv után majd két évszázadra készült olyan összeírás, amely a belsősomogyi egyházmegyében található úrasztali felszereléseket is felsorolja. Ezt a máig legrészletesebbnek számító felmérést a Magyar református templomok című, 1942-ben megjelent könyv tartalmazza. A kötet célja az volt, hogy egyházmegyékre bontva valamennyi magyar református templomról, benne az úrasztali felszerelésekről is adjon leírást. Érdekes következtetéseket vonhatunk le, ha a két, 1747-es és 1942-es forrást összevetjük. A hetesi gyülekezet Ígérte, hogy a „kicsiny kánná" helyett nagyobbat vesznek. Az 1942-es felmérés megemlít egy 1772-ből való kannát, ebben az időben még megvolt a szép „egy pár ezüst pohár is". A gigei reformátusok is jelezték, hogy a „keresztelő edényekre is vagyon kész pénz"., hogy megvették-e, nem tudjuk. Az 1942-es összeírás a régi úrasztali edények közül 3 kannát említ, 1744-ből és 1772-ből . Ezek szerint az 1744-es kanna megvolt már a vizitáció idejében is, de a feljegyzésbe csak az került, hogy edények „Úr Vacsorájához valók vágynak". A kadar-kúti gyülekezet üveg edényeit nem találták a vizitáció alkalmából megfelelőnek, „másféléket kell készíteni". Ezek az üvegedények az 1940-es évek elején már nem voltak meg, újabb keletű úrasztali edényeket említenek. Aszalón 1747-ben nem volt úrasztali kanna és keresztelő edény, de „ígérik a megszerzésére magokat". Az 1942es összeírásból kiderül, hogy az aszalói gyülekezet betartotta ígéretét, és a püspöki vizitáció után két évre, 1749-ben keresztelőkannát készíttetett. A magyaregresi gyülekezet az egyházlátogatás idején tervezte, hogy „szereznek keresztelő edényeket". Lehet, helyette kelyheket vásároltak, ugyanis az 1942-es összeírás két aranyozott, 1751-ből származó kehelyről tesz említést. Az 1747-es összeíró megjegyzi, hogy Nagykorpádon az úrvacsorához „illendő edények nincsenek". Az 1942-es adatok szerint a nagykorpádi gyülekezetnek ismeretlen időből származó, régi úrasztali edényei vannak, tehát a gyülekezet szerzett megfelelőt. A már említett két 16. századi ajánlás sokrétűen felsorolja az anyagféleségeket. Különös, hogy éppen az ónról feledkezett meg, ami az adott időszak legnépszerűbb anyaga volt. Mivel olcsó és szépen megmunkálható volt, méltán szolgált rá a „szegények ezüstje" elnevezésre. Az edényeket öntőformákról készítették, felületüket esztergályozással simították, vésték. (NÉMETH G.,1983. 5.) Ez a fém felelt meg legjobban a református vallás puritánságának is. A somogyi vonatkozású ónedények közül a belevésett, 1700-as évszámmal ellátott keresztelő kanna számít a legkorábbinak. Az úrasztali edények java részén bevésette a megrendelő gyülekezet, vagy az adakozó gyülekezeti tag a készítés dátumát, a település és az adakozó nevét. Esetenként a kívánt szöveget utólag karcolták rá az edényre. Két edényről - a magyaregresi és darányi úrasztali kannáról - azt is megtudjuk, hogy melyik pap prédikátorsága alatt készült. A magyaregresi gyülekezet a kannát 1768-ban, „Pápay Josef Uram Prédikátor ideje" alatt, a darányi eklézsia 1772-ben „Tsináltatta Tiszteletes Bihari István Prédikátor Edéiben". A feliratokból az is kiderül, hogy a darányi reformátusok Győrből, a somogyszobiak Pécsről hozatták a bortartó kannákat. Az ónedények közül nagy számban a bortartó kannák maradtak fenn. (Somogyjád, 18. század, Magyaregres 1768., Darány 1772., Csököly 1781., két alsósegesdi kanna 1795-ből, Somogyjád 18. század, Magyarlad 1824., Somogyszob 1851.) Az úrasztali ónkannák közül egyedülálló a somogyjádi kanna. A kannatest alsó részét 3 plasztikus szárnyas angyalfej díszíti. (3. fotó) A legfiatalabbnak az említett somogyszobí kanna, „A Szobi Protestáns egyesült gyülekezet Öntete Pécsett 1851ik Év Augusztus 14-ik napján". Ebben az időszakban történt meg az anyagváltás. Az ón helyét a szintén olcsónak számító alpakka, módos gyülekezetekben az ezüst vette át. A korszak jellemző fémfélesége még a valódi ezüsthöz hasonlító „újezüst", amely az alpakka egy változata. Az alpakka 60% rezet, 20-20% nikkelt és cinket, az „újezüst" 50% rezet és 25-25% nikkelt és cinket tartalmaz. (TAKÁCS В., 1980. 94.) Erre a korszakra jellemzőek a cserépkancsók is, a darányi gyülekezet 1876-ban vásárolt 3 kerámia bortartó kancsót, melyek még mindig épségben vannak. A kelyhek anyagát vizsgálva megállapítható, hogy a gyülekezetek az ón mellett szívesen rendelték ezüstből ezt az úrasztali edényt, datálás szerint legkorábban a magyaregresiek, 1759-ben. A18. századtól kedveltek a rézkelyhek is. A református úrasztali edények közül a kelyhek mutatják a legnagyobb formagazdagságot. Különleges a magyarladi eklézsia hat karéjos talpon álló ezüstözött rézkelyhe, amelyet gazdag növényi ornamentikával díszítettek. Egyedülálló darab az alsósegesdi gyülekezet 1795-ös évszámmal jelzett aranyozott réz úrvacsora kelyhe. (4. fotó) A díszítményt copf stílusú, 3 ovális mezőre osztott, melyet fonatos szalagdísz fog közre. A mezők díszítményei: bárány, madárfészek 3 tojással, felette madár, valamint az egyik mezőben kis kancsó. Az ovális kereteket fonatos szalagdísz köti össze, a köztük üresen maradó kehelycsészét szőlőfürt, búzakalász csokor és virágcsokor ékíti. Az ilyen fajta díszítettségű kelyhek ritkán fordulnak elő református használatban. A magyaregresi eklézsia legrégebbi, ezüstözött réz kelyhe 18. századi. A magyarladi gyülekezet két kelyhe vörös-és sárgaréz együttes felhasználásával készült. A korai kenyértartó tálak szintén ónból valók. Belevésett évszáma szerint -1813-a nagybajomi kenyértartó tál számít legrégebbinek. Ennél korábbi - feltehetően a 18. század végéről való a csökölyi óntál. A keresztelőedények közül a kannák, illetve kancsók nagyobb számban maradtak fenn, mint a vízfelfogó tálak. A kis kannák még a bortartó kannák mintájára készültek. A már említett magyarladi, fedeles keresztelőkanna adakozással került a gyülekezet tulajdonába: „Isten Dicső segére vete S:M SOTRA MIHÁLY 1700"