Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)

L. Kapitány Orsolya: A kender feldolgozása Belső-Somogy falvaiban

A kender termelése és feldolgozása Belső-Somogy falvaiban L. KAPITÁNY ORSOLYA E tanulmány, a kendertermelés és feldolgozás emlékanyagát dolgozza fel a XIX. század második felétől az 1950-es évekig, Belső Somogy középső és a délnyugati szegletében élő, többségében református lakta települések emlékezet anyaga és a múzeumi gyűjteményekbe került szőttesek segítségével. A polgárosultabb Balaton-melléki, Külső-somogyi, Kapos-menti falvak lakói még a múlt század végén is takáccsal szövették a vásznat, de az elzártabb Belsősomogyi, zselici és Dráva-menti községek asszonyai maguk dolgozták fel a kendert és a lent egészen a második világháborúig. 1945 után már ezekben a falvakban is egyre kevesebbet vetettek a rostnövényekből, mert a gyári termékek és a megváltozott társadalmi és életkörülmények lassan kiszorították a sok időt, munkát és költséget igénylő vászonneműt.(l) Számos háztartásban még napjainkban is őrzik az elődök által készített szőtteseket, melyek egyik nemzedékről a másikra öröklődtek. Azok, akik még gyerekként megfigyelői vagy fiatalasszonyként részesei voltak e feldolgozó munkának, komoly értéknek tekintik e hagyatékot. Akik megtanulták a szövés csínját-bínját azok még ma is szívesen beülnének a szövőszékbe, mert a kezükben vannak a beidegződött mozdulatok. Az ő kapcsolatuk személyes a szőttes abroszokkal, törölközőkkel, vékaruhákkal, és még napjainkban is használják azokat (Berzencén, Kozma Ferencné hátsó szobájában, a középen álló asztal, díszesre szőtt abrosszal volt leterítve 1996 nyarán), csupán a féltettebb díszes darabok állnak a szekrényben összetűrve. A gyűjtések során megfigyelhettük, hogy ahol ez a kapcsolat hiányzott, ott hamar használaton kívülre kerültek az örökölt vászonneműk, helyüket pedig a divatosabb, könnyebben kezelhető kelmék vették át. Somogy megyében a takácsmesterséget űzők már 1735-ben jelen voltak. Ebben az évben Kaposváron 4, 1750-ben már 6 fő dolgozott. Nagyobb számban éltek Igal, Karád és Kéthely községekben, ahol céheket aikottak.(2) Az általunk vizsgált területen Csurgón, 1767-ben a Festetics uradalomban két takács Radies Mátyás és Paulics Pál működött. 1772-ben Pintér János nevű mester költözött be, az akkor elkészült új cselédház egyik szobájába. Szerződése szerint minden - a jobbágyok által szolgáltatott un. úrbáriális - fonalat meg kellett szőnie.(3) E XVIII. századi adat is példázza a kender- és lentermelés jelentőségét térségünkben. A jobbágyi szolgáltatásoknak része volt e termény, de a feldolgozásban való részvétel is. 1773-ban a kilencedképpen beérkezett kendert 36 csurgói, 11 szentkirályi, 18 nagymártoni jobbágy családtagjainak adták ki "gyaratni", később 16 szentai és 50 gyékényesi jobbágynak mérték ki fejenként 3, összesen 98 font fonni való kendert.(4) Az 1828-as összeírás szerint a vizsgált területen már 15 takács dolgozott. Ebből Csurgón 6, Berzencén 2, Csökölyben 1, Nagyatádon 6. E területen a mesterek száma alacsonyabb volt a megye más területeihez viszonyítva, ami bizonyítja a paraszti szövéskultúra erőteljesebb meglétét. Ebben az időben, a Marcali járásban 47, a Kaposvári járásban 39, az Igali járásban pedig 32 takács tevékenykedett.(5) Az 1869-es kereskedőket és iparosokat számba vevő összeírás Csurgón 10, Berzencén 3, Csökölyben 1, Nagyatádon 9, Iharosban 5, Mikében 2, Felső-Gyékényesen 1, Lábodon 1 takács működését jelzi.(6) A takácsok jelenléte mellett, a vizsgált belső-somogyi falvak lakosságánál a paraszti szövéskultúra igen magas színvonalat ért el a XIX. század második felére. Az idetartozó települések közül különösen kiemelkedtek a Csurgó vidékiek (Berzence, Csurgónagymarton, Gyékényes, Inke, Somogyudvarhely), de nagyon szépen szőtt néhány asszony Somogyszobon, Kisbajomban, Kutason és a hagyományőrzéséről híres Csökölyben is. Bár kendert az egész megyében termeltek a parasztgazdaságok, de a jó minőségű len elsősorban a belső- somogyi falvak homokosabb földjét kedvelte. A csökölyiek élenjártak a len termelésben és mindig anynyit vetettek, hogy cserélni is tudjanak más falvak lakóival, így jutottak hozzá a zselici asszonyok is a finomabb vászon alapanyagához. A Csurgó környékiek a századfordulón lent csak annyit vetettek, mint egy szobabelső, az árpa, vagy a zab szélébe (Csurgó). Kendert sem vetettek fölöslegbe, csak a család éves szükségletének megfelelő mennyiséget. Voltak azonban olyan ügyes kezű asszonyok, akik a házi szükségen kívül eladásra is szőttek vásznat, amiről a korabeli leírások is megemlékeztek.(7) Ők a hozott fonalat szőtték meg rendelésre, de gyakran a magukéból is dolgoztak, amit vásáron értékesítettek. Már Baksay Sándor is írt a Csurgó vidéki és az attól délre eső területek kendertermesztéséről, ahol "az asszony rendelkezése alatt 1/42/4 hold kenderföld. Ennek termése bodzahajtásra megfonva (virágzik a bodza, nyikorog a rokka), Szent György napra megszőve. Szent Györgykor kiteszik a szövőszéket, s a mely háznál még ezután is csattog a vetélő, az a szomszédság nyelvére jut."(8) A kendertermesztés emlékét a települések földrajzi nevei a mai napig őrzik. Csurgó, Szenta, Berzence, Csurgónagymarton, Porrog, Iharos, Somogybükkösd, Somogyudvarhely községek határneveiben a "kender-