Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)

L. Kapitány Orsolya: A kender feldolgozása Belső-Somogy falvaiban

328 L. KAPITÁNY ORSOLYA főd" elnevezés épp úgy megvan, mint a kenderáztatóké.(9) A faluhoz közeleső, jó minőségű földterületet kisebb parcellákra osztották, ahol minden családnak volt kb. 100-200 négyszögölnyi területe, amit kenderrel vetettek be. Amelyik évben nem volt szükségük az egész terület bevetésére, akkor egy részében krumplit vagy más veteményt termeltek. Csökölyben az 1920-as években egy 13 holdas gazda 60-70 kadrát földet vetett be lennel és kenderrel.(10) Lábodon az emlékezet szerint a temetői dűlőben 150-300 kadrát földet mértek ki az egyes családoknak kenderföldnek. Itt még napjainkban is él az a szólás, hogy "úgy áll a szája, mint akinek nem jutott kenderfőd."(11) Kutason a parasztok a Bikarét nevű dűlőt használták kenderföldnek, mely a községtől nyugatra, a házhelyek végében terült el.(12) Somogyszobon , Alsókban és Csurgónagymartonban a "kenderfődnek" nevezett dűlőbe vetették a kendermagot, ami még a tagosítás előtti idők emlékét őrizte meg. A vetésre kerülő mag mennyisége mindig attól függött, hogy hányan vannak a családban, illetve mekkora a gazdaság. Amikor eladó sorban lévő lány is volt a család kötelékében, akkor többet kellett vetni, mert a család asszonyai már készítették a stafírungját. Kender és lentermeléssel a cselédek a XX. század elején nem foglalkoztak. A ruhafélét vásáron vették, mert 2 koronáért bőségesen be tudtak vásárolni. (13) Vannak azonban adatok arra is, hogy az uraság a cselédei részére is vettetett kendert, amit aztán maguk dolgoztak fel. (14) Csurgón, a környék nagygazdáinak a lentermelésére 1898-ban len gyárat alapítottak. A 160 munkást alkalmazó gyár len beváltással és len kikészítéssel foglalkozott az 1950-es évekig. (15) A talaj előkészítése és a vetés Kenderföldnek mindig a legjobb minőségű talajt választották. A humuszos, fekete földet szerette igazán ez az eperfafélék családjába tartozó, Közép Ázsiából származó növény, de a jól előkészített homokosban is megélt. A talaj előkészítését ősszel trágyázással kezdték, majd mélyszántással folytatták. Csak apró, jó minőségű, érett, nem szalmás főleg marhatrágya volt alkalmas a kenderföld trágyázására. A tavasszal trágyázott talajba nem vetettek szívesen, mert a bolhák meglepték a növényt, ami ellen csak hamuval való megszorassal tudtak védekezni.(16) Tavasszal még egyszer szántották a területet, majd boronálták és hengerelték. Esetleg ha maradt még kisebb rög, azt a "kapa fokával eltörögettük, úgy, mint a veteményes fődet" (Csurgó). A föld előkészítése fontos művelet volt, nagy gondot fordítottak rá, mert ettől is függött a rostnövény minősége. A vetőmagot vászonzacskóban "kulában" tartották (Szenta) egész télen át a padláson gerendára akasztva és ebben vitték ki a földre is. A vetéshez általában vetőabroszt használtak (Somogyszob, 89. 2. 7.), amit a vető férfi vállán átvetve hátul megkötöttek. Az abrosz másik két csücskét bal kezében fogta és lépésről-lépésre haladva szórta el a magot. "Isten nevében!" kezdte a vetést. Kisteknőből is vetettek, ha csak kevés kellett. (17) Minél sűrűbbre szórták a magot, annál vékonyabb lett a növény szára, de vigyázni kellett, hogy túl sűrű se legyen, mert akkor nem nőtt meg a kellő magasságra. A megfelelő sűrűségű kendert a gaz nem verte fel. "Aföldet mindig kétször köllött megvetnyi , egyszer hosszába egyszer körösztbe, hogy egyenletös legyön". (18) A mag csak májusban, a fagyokat követően került a földbe. 100-150 négyszögöl bevetéséhez fél fölöntönyi (10-12 liter, 7-8 kg) mag elegendő volt. (19) A kendert és a lent is vetés után belegereblyézték "összegereblyéztük" (Csurgó ), hogy ezzel is védjék a madaraktól a kikelés idejéig. A finom olajos magtól a madarakat madárijesztőkkel próbálták távol tartani. Erre a legalkalmasabb eszköz a kereplő volt, de némely gazda két karó közé kifeszített madzagra csengőt vagy valamilyen zörgős papírt is akasztott (20), mások csak színes rongydarabokat kötöztek rá ( Szenta ), hogy ezek mozgása védje meg a vetést. A kender különösebb ápolást nem igényelt, a kártevők ellen nem kellett védeni, a termesztés népi megfigyelésen alapult. A nyüvés "nyüjés" A kender "maga-magát megmutatta, amikor már ki köllött nyűni" (Szenta). Amikor a nyűvés ideje itt volt azt mondták egymásnak az asszonyok "Száll a szöszi komámasszony". Ez az időszak július végére, augusztus elejére esett. Előbb a szálakendert, a virágosat szedték ki, a magosat még hagyták, hogy a mag teljesen beérjen. A tövével együtt kihúzott kendercsomót a földhöz, vagy a kifelé fordított lábfej alsó részéhez ütögették, hogy a rátapadt föld lehulljon.(21) Akihúzott szárakból "pusnikat", csomókat kötöttek a saját szálából, a rövidre nőtt "alja" kenderrel (Szenta), illetve Somogyszobon a marokra szedett kenderből (5-6 marokból ) kévét kötöttek az előre elkészített sáskötéllel. (22) Kutason a "két marokba beleférő" kendert kötötték össze a saját szálával középtájt, és azt kúpba állogatva (Csurgó) 5-6 napig száradni hagyták, hogy a levele "lamja"(Kutas) is lehulljon. Közben egyszer megforgatták. Száradás után kocsira rakták és elvitték a tóra áztatni. A szentaiak a "pusnikból" kötegeket, kévéket csináltak (10 csomót is egybekötöttek), majd sással és iszalaggal összeerősítették (Csurgó). Nagybajomban vesszőgúzsokat is készítettek gyertyán-, bükk és mogyoróvesszőből, a kévék összekötéséhez. A kévékbe rendezett kendert áztatták el.(23) A magos kendert csak 2-3 héttel később nyűtték ki, hogy a mag jól beérjen. Ennek a kiszedése is úgy történt, mint a szálakenderé. Ennél azonban vigyázni