Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)

L. Kapitány Orsolya: A kender feldolgozása Belső-Somogy falvaiban

A KENDER TERMELÉSE ÉS FELDOLGOZÁSA BELSŐ-SOMOGY FALVAIBAN 329 kellett, mert akkor nem lehetett nyűni, amikor erősen sütött a nap, mert a mag könnyen kipörgött. Ezért inkább borúsabb időt választottak, vagy csak késő délután fogtak hozzá. Összekötözve, egymáshoz támo.gatva szárították meg, majd a ponyvához veregetve, vagy bottal ütlegelve távolították el a magot. Ezután rostálták, majd szelelték. A padláson kiterítve még egy rövid ideig szárították, majd zacskóba téve a gerendára akasztották. így várta a következő évi vetést. A kender áztatása A kender áztatására természetes vizeket (bár ezt tiltották) és mesterségesen készített árkokat egyaránt használtak. A falvak határában lévő vizek közül néhány nagy szárazság idején kiszáradt, ezért előfordult, hogy az áztatnivalót a szomszédos falvakba kellett szállítani. A kutasiak, ha nem volt elég víz az "Ökörtóban", akkor " a kisbajomi "Liktóba" vitték a kenderüket eláztatni.(24) Korábban a kutasiak a "Berök-aljába" is áztattak, amely határrész a falutól nyugatra, a Rinya patak mellett terült el. Itt ástak 100-120 cm mély gödröt és a Rinyából a vizet beleengedték.(25) Az alsókiak, ha nem volt elegendő víz az Istóban, akkor Berzencére jártak át. Gyékényesen "a pógárok a vázsonyi és a csurgói utcák kertje között lévő "Velöncében" áztattak. Itt 2-3 méter mély, 2,5 méter széles és 4 méter hosszú gödröt ástak kenderáztatás céljából. Ezekben felgyü a talajvíz. Ezek a gödrök a falusi gazdáké voltak, azokat nemzedékről nemzedékre egy-egy család használta.(26) A gyékényesiek közül csak a majoriak áztattak a Dráván, de ha valamelyik gazda átengedte az áztató gödröt, akkor azért szolgálatot várt el. Többnyire a krumpli kiásáshoz, a kukoricaszedéshez, vagy a szürethez hívták őket visszasegíteni. A férfiak lovas kocsival, vagy tehénfogattal szállították el a kévébe rendezett kendert az áztató helyre. Kutason az áztatás munkálataiban a férfiak és a nők egyaránt részt vettek, de Somogyszobon, Gyékényesen, Szentán ez már jobbára csak a nők feladata volt. Csökölyben a nyűvés, az áztatás és a kivetés fontos munkának számított. A férfiak is aktív részesei voltak, mivel a fonal eladásából származó jövedelem jó hasznot hozott. Az áztatáshoz használt szerszám a karó, a fejsze, a kapa, a sulyok, a nyomtatófa és a sásból vagy szalmából font kötél volt. Mielőtt a tóba az asszonyok belementek volna, használt gatyát, nadrágot húztak magukra és azt a bokájuknál bekötötték. Lábukra rossz lábbeli került, hogy így védekezzenek a piócák ellen. A nagyobb lányok nem vettek részt szívesen ebben a munkában, mert féltek a vérszívó piócáktól és az ezzel járó kellemetlenségektől. A gyékényesiek amikor a Dráván áztattak, először két karót vertek le a víz fenekére oda, ahol az a leglassabban mozgott és ezek közé fektették a kévéket. Két sort raktak egymásra, majd a végébe ismét vertek le két karót és megismételték a műveletet. A kévéket az előre elkészített sás-, vagy szalmakötéllel egymáshoz kötözték. Kutason két kenderkévét átszúrtak egy-egy karóval, majd kenderszálból készített kötéllel még külön hozzáerősítették őket és ezeket a karókat verték le a tó fenekére 60-80 cm-re egymástól. Az így készített "hídon" keresztül rakták szorosan egymás mellé a kévéket, a "babicákat". Két, három sort raktak egymásra, majd a tetejére szalmát és gazt tettek. A hegyibe pedig a tó vagy a folyó fenekéről kapával felmert sár került.(27) A somogyszobiak a felső kévesort két hoszszú, keresztbe fektetett rúddal zárták, a rudakra pedig nehezékül "nyomtatékfát", tuskót tettek. Iszappal, zsombékkal is megrakták, hogy jól lenyomódjanak a kévék és a víz ki ne fordítsa azokat. Mivel egy időben többen is áztattak, ezért ismertetőjelül kis színes rongydarabokat kötöttek a karókra. Az áztatás ideje elsősorban az időjárás függvénye volt. A len kevesebb időt vett igénybe, azt 3-4 napig, a virágos kendert egy hétig, a magos kendert két hétig is áztatni kellett. Négy, öt nap múltán "látószálat" vettek, amiből meg tudták állapítani, hogy mikor kell az áztatást befejezni. Vigyázni kellett, hogy ne áztassák túl a kévéket, mert akkor elrothadt a rostja és könnyen szakadt.(28) Arra is figyelni kellett, hogy korán se kerüljön ki a vízből, ezért "ha hajlékony volt a kendörszál, még nem törött, akkor még élet vót benne, ezért tovább köllött áztatni" (Gyékényes). A kihúzott szálat "meghajlítgatták, ha a rostok szétváltak, a pozdergyája kiugrott, akkor vót elég neki az áztatás".(29) Mivel a magos kender áztatása már szeptemberre esett, gyakran megesett, hogy a hűvösre fordult idő miatt az áztató vize lehűlt, ilyenkor még négy hétig is eltarthatott az áztatás. A munkafolyamat azonos volt a szálakenderével. A kender "kivetése" A kender kiszedését több ember végezte. A munkát a nők irányították a férfiak általában besegítettek. Ehhez is úgy öltöztek be, mint az áztatáshoz, mert most is bele kellett gázolni a gyakran derékig, vagy éppen mellig érő vízbe. A kivetéshez csáklyát, kapcsot is használtak, amivel segítették partra húzni a kévéket. Először a nyomatékul használt tuskót szedték le a kéverakás tetejéről, majd a sarat, a szalmát távolították el. A karók közül csak az egyiket szedték fel, hogy a másik még fogja a rakományt, és el ne ússzon a mélyebb víz felé (folyami áztatás). Az egymáshoz kötözött kévéket megoldották, a kévéket egyenként kézbe fogva húzták le róluk a leázott leveleket és az egyéb maszatot. Két kézzel még dörzsölgették is - főleg a tövénél -, majd a fejük fölött jobbra- balra emelgetve a vízhez csapkodták, hogy minél jobban tisztuljon.(Kutas). Gyékényesen a vízből kiszedett kévéket szétszedték véretekre, és ezeket csapdosták a vízbe, hogy a