Somogyi Múzeumok Közleményei 13. (1998)
Dr. Magyar Kálmán: A segesdi mezőváros XVII. századi kovácsműhelye
A SEGESDI MEZŐVÁROS XVII. SZÁZADI KOVÁCSMŰHELYE 161 5. kép: A kovácsműhely tárgyai a feltárás után. még nem került elő, azonban az írásos adatokból, a néprajzi párhuzamok segítségével s a szórványos régészeti leletek alapján nagyjából mégis le tudjuk írni." Mi a segesdi török kori mezőváros K-i szélén 1987-ben megtaláltuk - egyedülálló módon - egy zsákban textiliákba csavarva - a padló alá ásott kovácsműhely eszköz- és készítmény leletét. (1-7. ábra) Feltételezzük, hogy a műhely vagy kiegészítő épületeinek padlója alá ásták el az 1664-es segesdi hadiesemények során, talán akkor, amikor Zrinyi Miklós váratlanul kiüríti és felégeti a várat és a várost. A kovácsműhelyünk eszközkészletében megtalálható az un. szarvasüllő, amely a különféle hajlított, ívelt köpűs stb. tárgyak könnyebb és gyorsabb készítését tette lehetővé. Az üllőnek öszszesen 46,5 cm magas vasvázából 15,5 cm-es alsó hegyes részét erősítették be - egészen a 3 cm vastag peremig - az üllőtőkébe, vagyis egy vastag fatönkbe. 12 e Üllőnk kiemelkedő, 41 cm magas részén középen, a 11 cm-es négyzetes munkafelülettől balra a 16 cm hosszú egyenesített végű, míg jobbra a 17,5 cm hosszú gömbölyített végű szarvak találhatók. A megközelítőleg 20 kg súlyú szarvasüllő még könnyen elhelyezhető volt a zsákban, illetőleg menekítéskor gyorsan elásható állapotban lehetett. Szemben az un. nagyobb, széles hátú üllővel, amely igazán szolgálhatott a vasanyag előkészítésére és az egyszerűbb és nagyobb vastárgy megmunkálására. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a szarvasüllőt általában a XIV. századig inkább az ötvösök használták az ötvöstárgyak készítésére. Véleményünk szerint a segesdi kovácsműhelyben is két üllő lehetett, viszont a súlyosabb és nagyobb üllőt egyszerűen a helyén hagyták, valahol a kohó vagy kőből, téglából épített tűzhely környékén. Itt maradhatott a tűzfészekbe dugott fújtató végével, az un. gégével együtt. Az általában párosával létező, fa és bőrfújtatók részei sem kerültek elrejtésre. Ugyanakkor viszont elmenekítették mindhárom, a hajlított, horgos és a lapos, csipő szájkiképzésű tűzifogót. Megtaláltuk - a nagy pöröly kivételével 12 ? - a kovácskalapácsok négy típusát is. A legnagyobb, 2,5 kg, 19,5 cm hosszú és 5 cm széles kalapács alul gömbölyített és felül hegyesedő, tehát formázó típusú volt. Nyílván verőként is használták, szemben a másik három kéziverő típussal. Vagyis ez azt jelenti az un. klasszikus kovácsműhelyben, a kohó felől álló kovácsmester tartotta fogójával az izzított fémet, s kéziverőjének apró ütésével irányította a legényt. Az utóbbi a nagy pöröllyel vagy esetleg a középverővel (ez lehetett a mi legnagyobb típusunk) (IV.tábla 5.) nagyerejű ütéseket mért a vasra. A munkához szükséges állandó ritmust a mester pengette az üllőn kézverőjével. 128 Három kéziverő, illetőleg formázókalapácsunk is előkerült. Kettő a középverőhöz hasonló, míg a legkisebb alul-fölül négyszögletes típusú (IV.tábla 4.,1.,3.) Az elrejtett műhelyleletünkhöz tartozik az un. lemezvágó olló (Vtábla 1.). Igaza van Szabó Györgynek 129 , hogy az olló derékszögben meghajlított hegyes szárát a tökébe verték bele, míg a másik szárának végébe fanyelet ütöttek. Erre a megoldásra lemezből készített tárgyak formálásához, vágásához volt nagy szükség. Többfajta- és típusú lyukasztó (lyukvágó) került elő (IX.tábla 1..8..11.). Ezek között volt nagyobb és kisebb típusú, mégpedig nyeles és nyélnélküli is. Idetartozott az un. vágóvas is (IX.tábla 21.). Ezt is az üllőbe erősíthették és szegfejezőnek is használhatták. A műhelykészlethez tartozott a fenőkő (IV.tábla 3.). A nagyobb méretű köszörűkő - talán súlya miatt - nem került elrejtésre. 130 A műhelyünk fontos eszközlelete a reszelő is, amelynek sem nagyobb, sem kisebb típusa nem jutott a felszínre.
