Somogyi Múzeumok Közleményei 10. (1994)

Géger Melinda: Galimberti Sándor művészete

GALIMBERTI SÁNDOR MŰVÉSZETE 245 a különböző festői szemléletek egymást ellenpontozó és ugyanakkor érlelő kölcsönhatását, a festői szabadságot képviselte, és válságos időszakokban ez a szellemi szabadság vált kérdésessé. 1902 nyarára épphogy átvészelték az első mélypontot, a Hollósy és növendékei távoztával maradt űrt. (A telep munkájának színvonala, a növendékek száma is csökkent ebben az időben.) 1903 nyarán újabb lendülettel kezdődik a munka, részben a korábbi évek tanítványaival, részben az újonnan érkezőkkel. Galimbertin kívül most jelenik meg Nagybányán Perlrott Vilmos, viszszatér egy évi kihagyás után Czigány Dezső. A korábbi nyarat is Nagybányán töltő fiatalokkal (Czóbel Béla, Ferenczy Valér, Bornemisza Géza, Börtsök Samu) erős, tehetséges csapatot képeznek, és később Boromisza Tibor is csatlakozik hozzájuk. A korabeli forrás így emlékezik erre az évre: „1903-tól átalakult a kolónia. Új művészgeneráció fejlődött, más, erősebb, mint a régi. Fiatal festők jöttek. Nem az ottmaradt festők egyénisége vonzotta őket, sem a „korrektúra", hanem a vidék festői motívumai. Az új festők kevesebb zajjal, nagyobb munkakedvvel láttak a dologhoz. Négyen-öten összeálltak közös modelltartásra „Szabad Festőiskola" név alatt". 4. kép. Galimberti Sándor: Ülő parasztasszony (1904) (Fotó: Gáspár Boldizsár) Valószínűleg az 1904-es nagybányai tartózkodás idejéből származik Galimberti egyik, a kaposvárhnúzeumban őrzött műve, az Ülő parasztasszony (4. kép). Keltezésre utaló évszám nincs a képen, de a bal alsó saroknál teljesen kiírt szignó után Nagybánya bekarcolt neve látható. Ennek alapján egyértelmű, hogy itt készült a festmény. A visszafogott színezés, a viszonylag kötött, tanulmányszerű beállítás és egyszerű kompozíció alapján arra is következtethetünk, hogy mindenképpen a párizsi időszak előtt keletkezett. Az Ülő parasztasszony alapvető, és egyben legegyszerűbb téri viszonyok figurán belüli meghatározására törekszik. A közepes méretű kép egy fejkendős, bőszoknyás fiatal nőt ábrázol a szabadban, aki ölbe tett kézzel ül egy széles, támlás széken. Első pillanatra meglepő a kép tematikája: Galimberti ismert oeuvre-jén belül eddig az egyetlen olyan alkotás, amely tárgyában az ún. vidéki élet témaköréhez közelít. A festőt későbbi képei alapján kifejezetten városias-polgári témák: városképek, csendéletek alkotóiként tartja számon a művészettörténeti irodalom. Az Ülő parasztasszony ebben az életműben egy érdekes kivételnek számít, amit megmagyaráz, hogy mind a nagybányai festők, mind az 1904-től kezdve Técsőre áttelepülő Hollósy-féle kör alkotásaiban néha fel-felbukkannak a vidéki, esetleg kifejezetten falusias, paraszti életből vett jelenetek. Ugyanakkor az Ülő parasztasszony kapcsán meg kell állapítanunk, hogy Galimberti által nyújtott megoldás egyáltalán nem anekdota, illetve életképszerűség felé viszi a képet, inkább tanulmányszerű szűkreszabottsággal a figurára teszi a hangsúlyt. Egyidejűleg feltűnő a modell beállításának természetessége és az a laza festőiség, amivel a művész a témát kezeli. Más nagybányai festőkkel összevetve ebben az időben még legfeljebb csak Ferenczy műveit jellemzi az illusztratív szemlélet meghaladásának hasonló igénye. Ugyanakkor Galimberti az életképi jelenetet a festői látás olyan fokú felszabadultságával és frissességével ragadja meg, ami Nagybányán 1904-ben még teljesen újszerűen hat. A magyar művészetben talán csak Vaszary 1905 körüli parasztképein (Vőfélyek, Alvó parasztfiú) találkozunk Galimbertiéhez fogható laza ecsetkezeléssel. A nagybányai festők számára oly fontos motívum, az inspiratív táj feltűnő módon szinte semmiféle szerepet nem kap, mindössze egy halványan felderengő, alig észrevehető dombszerű alakzat sejlik fel a távolban. A festmény előterét a női alak és a szék átlós kompozíciójú tömege tölti ki, míg a hátteret a szinte differenciálatlan levegőpára képezi. Szembetűnő a kompozícióban az erőteljes fény-árnyék hatásokra, ezek jelzésszerű plasztikai értékeire történő határozott utalás: a női alakot e sötét-világos síkok képezik, végtelenül egyszerű, de karakteres módon. A tónusok differenciáltsága az arcon a legfinomabb - különösen szépen csendül meg a fül rózsaszínjeiben és az orr árnyalataiban, míg lefelé haladva a szoknyán át a