Somogyi Múzeumok Közleményei 8. (1987)

Varga Éva: Kaposvár művelődés viszonyai az 1930-as évek közepén.

198 VARGA ÉVA Jen egy társulatot fenntartani, hacsak olyan darabokat adnak elő, amelynél pusztán a művelt közönségre lehet számítani. E tárgyban jelent meg 1930. július 1-jén a Színészek Lapjában dr. Kovács Soma kaposvári polgármester-helyettes cikke: „Alkalmasak-e az operettek a nemzeti érzés felkeltésére és ébrentartására?" címmel. Véleménye szerint az operett is fokozhatja a nemzeti érzést, sőt nagyobb hatást válthat ki, mint a direkt politizáló irredenta darabok. Hiszen a melódia beférkőzik a közönség fülébe, leköti a történet meseszerűsége, egzotikuma, a közönség nem csalódik, hiszen pihenni, felüdülni, szórakozni akar. A vidéki színigazgató 100 százalékban nyerészkedő álláspontból kezeli színháza sorsát. Legfeljebb a „szubvencióért" folytatott küzdelemben hajlandó kivételképpen egy-egy komoly darabot bemutatni, ha az megbukik, igazolhassa, úgyis az operett kell a közönségnek. A megye és a város vezető értelmisége leginkább kézlegyintéssel intézte el az operettet. Számára a mérce a klasszikus dráma és színmű volt, válogatva, ízlésének megfelelően járt színházba. A protokollközönségen, a városi értelmiségen kívül azonban az egyszerű közember is elment a színházba. A húszas évekre ugyanis a húszegynéhány ezer lakosú polgárosult kisváros jellegzetes hivatalnokvárossá alakult. Ez a folyamat a harmincas évekre tovább folytatódott. A város közéletére is állami tisztviselők, alkalmazottak meg növekedett szerepe a jellemző. Ezen középosztálybeli emberek életmódjához egyre inkább hozzátartozott az, hogy színházba járni sikk. Ez a réteg az - társadalmi helyzeténél fogva -, mely igényli az operettet, ún. „operettközönséget" alkot. A világgazdasági válság még külön kiélezte a helyzetet. A színház támogatásra szoruló kulturális intézmény, így felügyeleti szervére, jelen esetben a városra szorul. Az előadások kiadásai, a díszletek, a próbák, a kosztümök költségei együttesen oilyan óvatosságra intette az igazgatót, hogy a színház nemes céljaitól elrugaszkodva az alacsony tömegízlés kielégítésére törekedjen, hogy minél kevesebbet kockáztasson. A színi kritikának is alig volt tere, vagy ahol megnyilatkozott, legtöbbször fizetett sorok jelentek meg (gyaníthatóan a Tolnay színtársulat esetén is), ami pediig őszintén elhangzott, csak falra hányt borsó maradt. Tanulságos a Tolnay-társulat 1935-ös számadását részletezni, ami 4500 P kiadással és mindössze 160 P bevétellel zárult. A színház fűtési, világítási költségei a társulat igazgatóját terhelték. A költségekhez a város anyagi helyzetéhez mérten rendszeresen hozzájárult, 1935-ben teljes kiadásukat a város fedezte a színház büféjének bérbeadásával. A mozik jövedelmének egy részét is erre fordították.

59 Térjünk még vissza röviden az Alapi-féle Országos Kamaraszínházra. Ha műsorát tekintjük, sokkal nívósabb, magasabb szintű műsorpolitikával találkozhatunk esetükben. Ezenkívül a korabeli kritikákat olvasva kitűnik, hogy Alapiaknak sikerült vidékre egy olyan színházat teremteni, amelynek „meg van a maga különös jellegzetessége, individuális íze".

60 Akkor is komolyabb darabokat játszottak, amikor az állami színház is megalkudott a könnyebb műfaj felé. E műsorpolitika mellett fontos szerepet játszott a társulatban a művészi átélés. Ezek a színészek nem botrányaikkal, hálószobatitkaikkal, hanem a mély lélekábrázoló képességükkeil, tehetségükkel tűntek ki. (Ahogy ezt a róluk készült emlékkönyvből megtudhatjuk - Alapi Nándor: Vándorlásunk Debrecen, 1931.) Kaposvári vonatkozásban a kritika hallgat róluk, úgy látszik, rosszat nem tudtak írni. Illetve néha hangot adott annak, hogy „nehézkes" darabokkal indítják a szezont és egy-egy vígjáték után megállapítják a cikkek, hogy a közönség kezdi őket megszeretni. Ugyanakkor a Tolnay-társulat esetén a sajtó a sikertelenséget a könnyű műfajú darabok bemutatásával indokolja, kifogásolva, miért nem játszik több drámát, tragédiát. Viszont ha erre került sor, kongott az ürességtől a nézőtér. Ez a fajta sznobéria minden kispolgári és kistisztviselői város sajátossága volt ebben az időben is. Az említett két színtársulaton kívül 1934 és 1935 júniusában Kaposváron szerepelt Salamon Béla társulata, köztük Bodó Ica, Lengyel Gizi, Békeffy Róbert, Bilicsi Tivadar, Poprád Ernő, Heves Sándor. Az 1935-ös felépésük alkalmával már az 500 P-t sem haladta meg a bevételük, pedig az előző évi 800 P-t is már kévéseitek. 1934 októberében az orosz „Kékmadár kabaré" nevű társulat vendégszereplésére került sor. A társulat az 1917 után a Moszkvából Berlinbe menekült moszíkvai Művész Színház egyes tagjaiból alakult. Magyarországon első ízben 1923. január 4-én a Vígszínházban léptek fel, ahol nagy sikert arattak. A kritikák különösen Jusnij urat, a konferálót magasztalták. Jusnijt a hölgyek is ünnepelték, minthogy páratlanul elegánsan viselte a frakkját, sőt az a hír járta róla, hogy Pesten fél nap alatt megtanulta, melyek a legnépszerűbb kávéházak a magyar fővárosban, és hogyan ejtik a pesti argot legjellegzetesebb szavait. Műsoruk főleg a tánc, a zene és képzőművészet egyetemes nyelvén teremtett kontaktust a közönséggel. Kis jeleneteket, románcokat, orosz népdalokat, tréfás táncszámokat adtak elő. Külföldi turnéikon állandóan gyarapították repertoárjukat, különböző népek kultúrájával ismertették meg a közönséget. Kaposváron is szép sikerrel szerepeltek, mindössze egy előadást tartottak 1934. október 8-án. 59 1935-ös Statisztikai Évikönyv. 60 BÉBER LÁSZLÓ: A vidéki színház válsága = Alapi Nándor: Vándorlásunk (emlékkönyv). Debrecen, 1931. 79. p.