Somogyi Múzeumok Közleményei 7. (1985)
Mészáros Balázs–Tóth Péter: A Dél-Dunántúl és a Balaton körüli vármegyék leírása
100 MÉSZÁROS BALAZS-TÓTH PÉTER tem a magyar nemzet ékességét, a hős Zrínyi Miklóst, akinek a török birodalom ellen intézett gyakori és sikeres támadásai méltán kiérdemelték, hogy hírük az egész keresztény világot bejárja, s hogy már maga a Zrínyi név is rémület legyen a törökök számára. Amit tehát Hunyadiról olvasunk és amit a régi batávusoknál Tiberius fivére, Drusus ért el: a törököknél a gyermekek sírását az érkező Zrínyi nevével csitítják el. Mindezért igen sokkal tartozom a nagyságos Pötting grófnak: az ő irántam való jeles kitüntető kegyelme teremtette meg számomra a lehetőséget, hogy bensőségesebben és barát módjára megismerjem ezt az oly nagy férfiút. Amidőn ugyanis a császár elindult Karmába és Karintiába, ő elhatározta, hogy meglátogatja rokonát, s rendkívül szívélyesen és jóakarattal hívott engem is, hogy utazzam vele. Két kézzel ragadtam meg — ahogy mondják — a várva várt alkalmat, s az indulástól számított harmadik napon megérkeztünk Csáktornyára, amely Zrínyi gróf vára és háborúban a székhelye. Az egész környező vidék rendkívül termékeny: nagy bőséggel ontja az összes gabonafajtát és a legjobb borokat; úgy tűnik, mintha azon vetélkedne Ceres és Bacchus, hogy melyikük vegye oltalma alá ezt a tájat. A borok közül is kiemelkedik a lutenbergi, amelynek íze édesebb bármiféle méznél: megvallom, nem tudom, nem kell-e e tekintetben a spanyol borok elé helyezni ezt a bort. Horvátországban, Ausztriában és másutt is nagy híre van annak a bornak, amely Tokajról — ahol terem — kapta a melléknevét: az én véleményem szerint azonban a tokaji erősebb és megrészegít, míg az előbbiről azt kell mondani, hogy kellemesebb ízű és az ember felüdülését eredményezi. — Útközben alig került a szemünk elé valami: legfeljebb Rackelsburg, ami inkább csak városka, semmint város. A gróf megmutatta nekem a távolból Stridónt is, Szent Jeromos szülőhelyét; ez jobb kézre, Karintia irányában fekszik. Ahogy közeledni kezdtünk Csáktornyához, vágtató lovakon több őrszem jött elénk; ők vittek aztán hírt Zrínyi grófnak érkezésünk időpontjáról. Így tehát amidőn ezer lépés távolságra voltunk, Zrínyi elébe lovagolt rokonának, Pötting grófnak, miközben egész kísérete ugyancsak lóháton követte; majd elbocsátván lovát, kölcsönös ölelések közepette kocsinkba szállt, és a katonák kijelölt őrhelyein keresztül a palotába vezetett bennünket. Ez egy rendkívül pompás és terjedelmes épület volt, s kiválóan megerősítették a török támadásai ellen: csaknem minden oldalról mocsár övezte, amely az aláaknázás ellen nyújtott védelmet. Csupán egyetlen oldalán - amellyel a falu felé néz állott száraz talajon: ám itt annál erősebb védmű vette körül. Az e vidékeket lakó nemzetek oly nagyfokú elvadultságának ismeretében csodálattal adóztunk a rendkívül szép épület, az olvasottsággal bíró család, az igen gazdag berendezés és a mindenfelől áradó pompa előtt. Az előcsarnokokban töröktől zsákmányolt íjak, tegezek, buzogányok, pajzsok és más ilyesfajta fegyverek voltak a falra függesztve; ezeknek ragyogását is felülmúlta azonban a dömöcki szablyák fénye. Voltak közöttük olyanok, amelyeknek markolatát arannyal és ezüsttel díszítették; némelyeknek pedig a rajtuk elszórt drágakövektől ragyogó hüvelye kápráztatta el a szemünket. A termekben olyan zászlókat lehetett látni, amelyeket a törököktől zsákmányoltak, s amelyeket sok vér szennyezett; ezek a nem vérontás nélkül, harcban kivívott diadalokat jelképezték. Ugyanott képeket is mutattak nekünk, amelyeken a gróf bátor haditetteit festették meg. Egyre emlékszem közülük: ezen Zrínyi hátrafelé fordulva vágja le annak a töröknek a fejét, aki hátulról megragadván rajta a köpenyt és emelvén jobbját, már a halállal fenyegette. Ez volt az ifjú gróf első hadi próbája — de ebből az egyből következtesd csak ki a többit. A megérkezésünk utáni harmadik vagy negyedik napon bevezettek bennünket a könyvtárba, amely gyönyörűséges volt, és teljesen megtöltötte a könyvek hatalmas sokasága. Ezután pedig a fegyvertárat tekintettük meg, amelyet a gróf jobban felszerelt rézágyúkkal, bombardákkal, kopjákkal és másfajta fegyverekkel, semmint azt hinni lehet. Mindezt a szívélyességet még egy bőséges ráadással is megtetézte a gróf, amidőn megnyitotta előttünk a kincsesházát: itt egyebek mellett nem remélt mennyiségű régi pénzérmét láttam. Volt ezek között Nagy Sándor-pénz aranyból és rézből, voltak Otho-ezüstök, Vitellius-, Pescennius Niger-, Horatius-, Ovidius-érmék és sokféle más, ritkább pénz is, rézből. Láttunk itt királyokról, fejedelmekről és nevezetes férfiúkról képmásokat is, apró és kerekded formában; gyanítom, ezek vésővel voltak megmunkálva. Mindenekelőtt azonban Luther Mártonnak és feleségének, Katalinnak a rendkívül szép arcképét mutatták meg nekem. A kincsesházból kilépve pedig a gróf kertjeibe mentünk, amelyeknek szépségét és pompázatos voltát nem is tudom szavakkal leírni. De talán következtethetsz rá, ha Alkinoos régi kertjeit képzeled szemeid elé. A következő napot vadászattal töltöttük, s nagy örömmel kergettük a száguldó őzeket a vadászhálókba; ezek vadászatát nyulak, fogolymadarak és fürjek zsákmányul ejtése tette teljessé. Ugyanazon a napon ha jól emlékszem — vezették el előttünk a gróf valamennyi lovát, s ezek igen gyönyörűséges látványt nyújtottak. A hős Zrínyi leginkább egy előrehaladott korú és megfogyatkozott erejű lovat dicsért, amelynek hűséges szolgálataival régebben sokáig élt. Előre kérem a gróf bocsánatát, és esedezek az oltalmáért — ezzel kapcsolatban legyen elég a püthagoraszi szállóigét használni: Aufos epha, vagyis ő mondta —, amidőn továbbadom mindazt, amit maga mondott el e ló kiváló tulajdonságairól. Akkora gyorsaság lakozott benne, hogy úgy látszott, képes versenyt száguldani a szelekkel is, és sem a törököknél, sem pedig a horvátoknál nem akadt még ló, amelyik lábainak gyorsaságát tekintve felért volna vele. De amit a leginkább csodálatra méltónak kell tartani: egy negyed mérföldön belül előre megérezte szagukról a törököket, s jövetelüket sűrű nyerítésekkel és lábdobogással jelezte urának; a gróf maga megvallotta, hogy ezekre a jelzésekre építve már sok kiváló haditettet vitt véghez. S te sem fogod kétségbe vonni ennek az elbeszélésnek a hitelét, ha emlékezetedbe idézed akár azt, amit a diomédési madarakról mondanak, akár pedig azt, amit Lipsius írt a kutyáról. Azon idő alatt, amíg a gyönyörűségek minden fajtájával üdítettem itt magamat, egy eleddig még soha nem látott látványban is részem volt, amely azonban az itteniek számára megszokott- és csaknem mindennapos dolog. A török foglyok között — akiknek nagy a száma a grófnál — volt egy hatvan esztendőt felül haladó öreg, akit (mivel az árat, amelyet a szabadságáért követeltek tőle, vagy nem tudta megfizetni, vagy nem akarta megígérni) hanyatt a földre fektetetek, lábait úgy emelvén a magasba, hogy összekötözött talpai az ütlegek elé táruljanak. Volt ott még két másik fogoly is, akik a jó hosszú botra rákötözött lábakat tartották, nehogy az öreg visszahúzhassa vagy kinyújthassa. Amikor így megkötözték, a gróf három szolgája háromszög alakban felállván, elég vastag és füst által megkeményített botokkal elkezdte ütni az öreg fogoly talpait, akkora erővel, amekkorával csak tudta, mégpedig olyan rend szerint, ahogyan nálunk a búzát csépelik ki a szalmából. Egy másik Püthaqorasznak gondoltam magamat, hogy, tudniillik innét is lehet zenét tanulni, oly nagy számban estek — no, nem az ütemek, hanem az ütlegek. Nem használtak a szerencsétlen öregember könyörületért esedező szavai sem: 168 ütéssel gyötörték meg. Sőt, nem minden borzadály nélkül hallottam a körülöttem álldogálóktól, hogy még jóindulatúan is bántak vele, hiszen mások esetében néha még a hatszázat is meghaladja az