Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Bernáth Mária: Rendhagyó mű az OEUVRE-ben: Rippl-Rónai József emlékezései

RENDHAGYÓ MŰ AZ OEUVRE-BEN: RIPPL-RÓNAI JÓZSEF EMLÉKEZÉSEI Talán nem érdektelen, ha Rippl-Rónai József városában orra a — művészetében rendhagyó — alkotásra irányítjuk most figyelmünket, amely 1910-ben, sikere teljében, éppen itt íródott: Emlékezéseire. Rippl-Rónainak e forrásértékű alkotása, смпЫутоек segítségével éppen személyiségének jellegzetességei és képei megértéséhez jutunk közelebb, két kiadást ért meg, az 1911 -est és az 1957-est.* E második kiadás is tehát már 26 éve látott napvilágot. Noha nyilvánvaló, hogy mindenki, oki foglalkozott RipplRónai művészetével, az Emlékezéseket nem hagyhatja figyelmen kívül, a tágabb szakma számára azonban — éppen e mia már nehezen hozzáférhetősége miatt — talán nem ihiáíbavaló időtöltés, ha most e művét elevenítjük fel, ós szembesítjük helyenként az oeuvre- rel. Nehéz megihatórozmi Rippl írásának iműfaját. Aki az ail'ko'tás mögött rejlő élet buktatóinak leírását, vagy a felmagasztailt pillanatok önfeltáró leleplezését várja, lírai önéletrajzot, az bizonyára csalódni fog. Nona a képeiről jól Ismert művész portréja feltétlenül teljesebben, határozottabb kontúrokkal áll majd előttünk, módszerei azonban nem követik a memoár-irodalom megszokott útját. Ennek több oka van. Elsősorban talán az, hogy nem író. Számára idegen a 'közeg, mélyben mozognia kell, nyílt őszinteségét, omit önarcképein megcsodálíhatunik, a leírt szó béklyózza. Neki, aki a művészet nyelvén oly 'könnyedén beszél, mikor ír, stiláris nehézségei vannak. „Ingres hegedűje" kezében csiszolatlan hangon szól, noha köztudott, hogy Lengye! Menyhért sókat korrigált kéziratán. Mentegetődzik is rögtön a bevezetőben, hogy ő ezt nem akarta, csak „béleugratták". Rippl láthatóan hagyományos módon kívánta megírni Emlékezéseit, a széles Indítás Is erre vall. Később azonban, mint ahogy Igen színes, szinte legendás beszélőkedve diktálta, csapongó gondolatait követi tolla és a szerkesztés, vagy az egyfajta konzekvens levezetés helyébe az „erről az jut eszembe" közvetlensége lép. Indirekt módon ugyan, de eredményében mégiscsak megkapjuk a várt teljességet, az emilékmozorkok tudatunkban az egységes képhez szükséges ihelyükre ugranak. Rippl-Rónai Emlékezései minden személyét érintő információn túl a korszak és a helyszín szem pontja* Hivatkozásaink majd e második kiadás lapszámozását követik. bál is forrásértékű olvasmány. Alig van izgalmasabb művészettörténeti korszak, mint a századforduló, és ezen belül is Párizs: a világ közepe. Az 1880-as évek végén nyomorultul érkezik meg oda, alig lehet mélyebbről indulni. Se nyelvtudása, se pénze, se ismeretsége, de még önálló stílusa sincs. Elszántsága azonban, amellyel ostromolni kezdi az idegen és magát nem könnyen adó világot — a nagyoké. Rippl 1910-ben, mikor önéletírását befejezte, itthon a csúcson volt. 1906-os, a Könyves Kálmán szalonban rendezett gyűjteményes kiállításával robbant be a magyar művészeti közéletbe. Az addig agyon hallgatott, minden fórumon elgáncsolt művész, aki többszöri próbálkozás ellenére Itthon a létminimumot nem volt képes hazatelepedéséhez biztosítani, olyan elsöprő sikert aratott, ami azideig Magyarországon példa nélkül állt. Eladta összes képét, a kritikusok ünnepelték a modern művészet diadalát és ezután évről évre egyre aktívabbá válik közéleti tevékenysége is. Mire azonban Magyarországon mindazt elérte, amit művészi eredményöit tekintve jogosan elvárt, 45-50 éves lett. A régi emlékeken meditálva sokszor csak anekdotázik, de amint a művészeti közélet eseményeit és főleg a korábbi itthoni fogadtatásával kapcsolatos emlékeket rekonstruálja, rezignált keserűség süt át a lapokon. Emlékezéseket akart írni, de helyenként úgy érezhetjük, hogy töredezett szavakkal fogalmazott vádiratot tartunk a kezünkben. A századfordulói magyar művészetpolitika vezetőinek és kiszolgálóinak már — a nem tőlük indult elismertetés bástyája mögül — végre megmondhatja a véleményét, megtűzdelve ezt azért helyenként apró konformista bókokkal, nem akarván veszélyeztetni a már megszerzett kapcsolatokot. A keserűség tehát, mely az ünnepelt művészt minduntalan számvetésre készteti — nem volt indokolatlan. A hazai megnemértés legtermékenyebb éveiben egy olyan életformát 'kényszerített rá, mely lényétől idegen volt. Rippl mentalitása valójában a családi körben magát jól érző polgáré, ki a vacsorameghívások zamatát élvezi, és a szekrény tetején telelő almák illatát hordozó kisvárosi híreket. Münchenben még a Но Hó sy-körhöz sem kapcsolódik, Munkácsy estélyein feszeng, francia barátaival csak felületesen érintkezik, de velük már nem tart, kísérletet sem tesz az asszimilálódásra. Olaszországi kirándulásai inkább penzumok, melyek egyáltalán kérdés, hogy megvalósultak volna-e, ha nem kötheti össze az akkor Fiúmé-