Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Bernáth Mária: Rendhagyó mű az OEUVRE-ben: Rippl-Rónai József emlékezései

142 BERNÁTH MÁRIA Rippl-Rónai József 1911 körül ban szolgálatot teljesítő Ödön öccsének meglátogatásával. Leveleiből inkább nyomon követhetőek természetének jellegzetességei; kicsendül belőlük a honvágy, az otthonhagyottak mindennapi élete iránti érdeklődés és mindaz a kicsit mindig harapós mokányság, mely végső soron újra és újra erőt adott neki a hazától távol töltött éveik elviseléséhez. Emlékezéseit párizsi letelepedésével indítja; fel sem merül benne, hogy bárkit is érdekelhetne addigi életútja. Családjáról, életének patikussegéd i, majd házitanítói áillomásairól egy szót sem hallunk, valamint arról a küzdelemről isem, amit — az iskolában elég gyenge képességéket mutató fiú - az elhivatottság egyre erősbödő érzésével folytatott. Kényszerűségből fecsérli korai éveit, bár az is lehet, hogy későn érő alkat, hiszen végülis mikor már döntött, akaratereje átigazolt minden akadáilyon. Nem olvashatunk Emlékezéseiben a gyötrődő müncheni tanulóévekről, ahol feltétlenül éreznie (kellett azt, hogy a festészetnek az itt folyó gyakorlata nem az ő testére szabott, fantáziáját gúzsba köti, ugyanakkor kifejezési nehézségei támadnak. A müncheni realizmus kiszikkadt formavilága, mely mindig csak valamilyen szituációra kihegyezett témáiban kínálta az esztétikumot - olyan hegy lehetett RippI előtt, amelynek megmászásához semmiféle felszerelése nem volt. És lehúzott itt, ebben az önmarcangoló lelki és anyagi kilátástalanság ban három hosszú évet, nyilván annak az egyetlen vigasznak lehetőségével, hogy mindez valahol maijd megtérül. Kitörli tehát emlékezetéből a méltatlan időszakot és már csak Párizsban találkozhatunk vele könyvének lapjain, 1887-ben. 26 éves ekkor. Ha bele is nyugszunk abba, hogy indulásáról nem nyerünk információkat, sokkal inkább hiányolható, vagy helyesebben fogalmazva igen érdekes lett volna ha megtudhatjuk: mi volt az a 'közvetlen élmény, mely őt Párizs felé hajtotta. Levelei is szűkszavúak e tekintetben, nem mondanak többet, mint hogy „odakívánkozom, mert ez a művészet Mekkája". Igaz, hogy RippI - és ezt Emlékezéseiben is megfigyelhetjük — nem beszél szívesen az őt ért hatásokról. Ezt a tényt azonban az ő esetében nem magyarázhatjuk csupán szakmai gőggel. Mikor Emlékezéseit írta, még túl közel voltak azok az évek, mikor egyébről sem hallhatott, mint hogy a magyar művészetnek nincs vele miit kezdenie - francia epigon. Kritikusai oly mértékig játszották ki ellene ezt a tételt, hogy nem ráhatjuk fél neki, hogy akkor mikor képeit itthon már elfogadták, megpróbálta bizonygatni művészi szuverenitását. Különben sem olyan egyszerű a hatások kérdésében a kortársi állásfoglalás: melyik az a kritikus, amelyik felelősséggel tudja leválasztani a kor művészeti áramának predestinációját a személyes befolyásoltságtól — az erővonalak már inkább csak az utókor számára annyira világosak. Egyébként aligha 'képzelhető el jó művész, akire nem hat a kora, akinek nincsenek példaképei. Rippl-Rónai csak leveleiben tiltakozik indulatosan, Emlékezéseiben alig észrevehető finom utalásokkal próbálja tisztázni magát: megemlít egy-egy évszámot vagy kiállítást, amikor vagy ahoil először találkozott Whistler képeivel, Gauguinnel, vagy egyéb olyan művészekkel, akikkel stilárisan kapcsolatba hozható volt. Számunkra ez ma már érdektelen — legfeljebb történelmi kuriózumként tarthat számot az ellenőrzésre. Ha Rippl-Rónaival ellentétben mi mégsem zárhatjuk ki Whistler, vagy például Vuillard hatását, ez nem befolyásolhatja mai ítéletünket. A Gauguintói való elhatárolódásnak egyébként volt bizonyos alapja. Műveit RippI igen nagyra értékeli {igazából az 1907-ben, Budapesten kiállított Gauguin képek győzik meg őt teljesen). Ami azonban az 1890es évek elejét illeti, tehát RippI magáratalálásának időszakát, ő a> gauguini elveket a Nabis csoport által meg szelídített forrnájába'n munkálta tovább. Talán maga sem volt teljesen tisztáiban azzal, hogy a Nabis festészet korai periódusa mennyire Gauguinből szívta éltető elemét. Gauguin új stílusa, mely a PontAven-i tartózkodásához fűződik, az erős kontúrokká'! határolt rekeszzománcszerű festés, a tiszta színek haisználata (amit Gauguin szintetizmusnak vagy clisonnizmusnak nevez) Ripplnél főleg ipar művészeti munkáiban bukkan elő, és ezzel inkább általános európai tendenciát érint, mint sem közvetlenül Gauguin példáját.