Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

126 DÉNES ZSÓFIA is Rhédei szándéka volt, csak a hű grófi szolga buzgólkodott. Beteggé tette, elsatnyult meílyét még jobban elnyomorította, hagyta, hogy kétségek között pénztelenül vergődjék egy koldus szegény papi portán. Jussából kisemmizte. Játszott vele, mint a rongybabával, és eldobta, mikor a lelkét már kicsavarta. Hogy ő, Mihály, dühös-e? Csak nincs még ereje, hogy föléje kerüljön a dolgoknak. El mond hatatlan uil szomorú. Mert e percben minden fáj. A seb még tüzes. Ég, Ha jártányi ereje volna, «leivetné magát a hintóbul. A gálád ember fogatábul. Lefeküdne a földre, a puszta földre, az volna jó, az út árkán túl, a barázdák közé. Ottfeküdne és ottmaradna. Éppen csak nincs jártányi ereje, hogy föl emelkedj ék. Testi ereje nincsen. XI. Nehéz könyv ez a Kant. Immanuel Kant bölcseleti könyve. Nem az elméjének, dehogy is, az világosan lát a filozófia sűrűjében. Megszokta. De a kezének nehéz. Ágyban, ha feküdne, nem tudná tartani. Le kell ülnie véle az aszta'lhoz és ha kinn ólmos-borús az idő, gyertyát kell mellette gyújtania. Ma nem. A homokóra pergett több mint féléven át, és újra hó fekszik magasan a ház előtt, bevilágít az ablakon. Milyen szépségesen fehérek a faágak odakinn, vastag hóbunda rajtok, csillog ragyog a világ. Mennyországi kép. Nagy, lomha hópelyhek himbálódzva szállnak alá. Lassú kavargásuk mintha elsodorná őt is. Mert hát itt a januámvég. A fairsang, a farsang! A vidámság, a tánc, a mámor másoknak. Őnéki a vég. Tudja ő jói' meghal a közeli napok egyikén, már a februáriust sem éri meg. Anyja családja tudta ilyenformán mindig, sorsa fordulóján, hogy a csontember mikor kopogtat be. Tudták ők vail aim ennyi en, hiány nélkül, órára. Ö is tudja. Egy-két napja van még hátra. Azután pontot'kell tennie minden után. Hogy nagyon ellenkezik-e ő a halállal? Már nem. Tavaly ilyenkor még örömest élt volna soká, hogy megérje a jónapokat, a szegényember végre valahára beköszöntő szüretjét. így történt az is, hogy a tavaszszal még szárnyak röpítették Váradra, amikor elindult, hogy Rhédeinét búcsúztassa. Akkor még benne volt a küzdésben, még nem adta fel a harcot, még akkor remélt és várakozott. Ki akarta vívni gyönge erejével a tipográfnál heverő Li//á-t és a többi dalokat. Akarta! Akarta! Még mindig hevernek. Ha fel is támadnak egy napon - ő már nem éri meg. Most már csak summázza, ami a tavasz óta érte. A kilenc hónap, amely váradi útja óta letelt - kegyes volt hozzá. Annyi csalódást, bántást, megtaposást hozott, hogy elérte: ő már nem kedveli a földi életet. Majd kárpótolja őt az a másforma élet - amikor dalaival felszökken az égre. A magyar égre. Mint a fényküllő. Onnét fog lesugározni. Ezt is tudja előre. Nincs olyan hatalom, amely poétasorsát el tudná taposni. Úgy, ahogy a hatalmasok őt magát eltapossák. Ö igazat merített magából. Tanult is hozzá, meg azután írt sokat. Mint a földmíves, úgy ápolta földjét. Szántott és vetett és minden kikelt. Szárbaszökkent. Egy napon neki is lesz aratása. Csak ez a fontos, semmi más. Az ember áldott munkáján keresztül az örök élet. A többi - a többi fabatkát nem ér. Egyenesen tréfás dolog, hogy e pár hónap alatt mennyi mindenben kellett csalódnia. Itt volt elsősorban maga Rhédei. Két hónapon át még csak eszébe se jutott a nagyúrnak ő, Vitéz Mihály, az elsirató. Azalatt bőségesen csúfolták őt a kinullázásért Debrecenben és másutt az országban. Hogy az ő búcsúztatója mit sem ért a gyászos férjnek. Két hónap elteltével azután mégis csak elküldött neki - furfangos kerülő úton, hogy őt még látnia se kelljen — pontosan annyi pénzt, amennyibe néki a váradi útja került. Száz rénus forintot. Megtérítette néki nagyaszszony Erdődyné pénzét. Szép tőle! Örvend az emléknek, hogy ezt a .Jutalmat" milyen önérzetes levélben ismerte el. A búcsúztatót viszont, az ő tudta és hozzájárulása nélkül, kinyomtatta Rhédei. Azt az impurumot szedetite ki a váradi tipográfnál, amelyet tő'le Sándorffy kicsalt. Kikötése ellenére a revíziót sem csinálhatta meg — ennélfogva a verse sok-sok ferdítéssel, kihagyással, zagyvasággal jelent meg. Amikor meglátta, belebetegedett. Elmondhatatlanul bántotta, és szegye ni ette. Azután elmúlt ez is, abogyan minden csoda éppen csak hét napig tart. A Dorottya-vígéposz, az ugyan napvilágot látott tavaly júniusban, a váradi eset után — első és egye'jlen kinyomtatott könyve! De nem volt köszönet benne. Az volt a nagy hiba, hogy csupán finomkodó urak kezébe került. Finomkodó nemes urak - akik a magyar poézis élén állnak. Egy vénlány pedig - nemeskisasszony — goromba l3velet írt neki érte. Annál a hervatagnál bizonyára fején találta a szöget. Annyi bizonyos, ma már nem tudná megírni a Dorotíyá-t. Hová, hová lett az a vad pajzánsága, garabonciás mókakedve, amely a vaskos farsangi vígeposzát perdítette meg. Ma más ember orca néz vissza reá a tükörbül. De éppen ezért: Ma már ennek a sikertelensége se bántja. De akkor ki kellett azt tombolnia magából. Azután ment tovább, a maga útján. És ma már nem is ír. Csak olvas. A ,,bölcsesség kötelén" fel tudott kapaszkodni, és el tudott érni - önmagáig. Erre kellett és kell neki Kant ma is. — Misikém, - szólal meg anyja a tűzhely felől — tedd félre azt a könyvet, egy kis tyúklevest viszek neked lelkem, éppen most készült el! - Hozza csak, édesanyám, hozza lelkem - feleli türelmesen, bár nem kívánja a levest. De csak hadd ápolja az öregasszony hite szerint, úgysem ápolhatja már sokáig őt. Ez a türelem anyja iránt is csak nemrégiben állt őbenne helyre, amióta nem ingerlékeny, mert kisimult a lelke. Kanalazza a levest, ez is fárasztja, nem is érzi az ízét - túlságosan elgondolkozik. Az jutott eszébe hiába, csak visszajár benne olykor a töprengés — miért volt vele oly szűkmarkú a kamarás, hogy még