Somogyi Múzeumok Közleményei 6. (1983)

Dénes Zsófia: Csokonai utolsó útja.

CSOKONAI UTOLSÓ ÚTJA 127 a kárát sem térítette meg annyi ideig? Azért, mert a simaszájúaik, amilyen Sándorffy is, befeketítették előtte, kipellengérezték őt, hogy faragatlan különc — amiként ők mondják: Sonderling, csodabogár — aki még azt sem tartotta érdemesnek, hogy a 'kegyúr udvarlására elmenjen. Hát mem tudta Rhédei, hogy ebben távozása előtt éppen Sándorffy akadályozta meg? Tudta, vagy nem tudta - a tartozását azért mégis rögtön meg tellett volna küldenie! Melyen hányaveti egy ilyen nagyúr! Mit tudja, mit bánja: mi fáj a szegénynek. Túl van a levesen, félretolja a tányért, de anyja újabb megrakott tányérral jő. - Egy kis főtt tyúkot hozóik, M isi kém. Edd meg, édesfiam lelkem, ezt a kis combot, mel'lye busát. Könyörgő arccal néz a jó öregasszonyra. Hogy vigyáz reá szegény, hogyan etetné! A lelkét teszi ki érte mindenik órában. - Ennék én, édesanyám, megenném a kend főztjét, mert igen jóízű. Csdk a gyomrom nem kívánja, nem kívánja sehogysem -, tolja el a tányért. De látja Sára asszoiny kétségbeesett orcát és ezért biztatón hozzáfűzi : - Majd 'később megeszem, ígérem. Úgy vacsoratájt. De lehet, hogy még előbb. Pipára szeretne gyújtani. Meg se kísérli, tudja, hogy fulladozik füstjétől. Kialudt pipáját veszi csak megszokásból szájába és mint kutya a lerágott csontot, egy Ideig harapdálja. Szerette volna látni — száll vissza gondolata: vajon mit szók a nagyúr, amikor az ő köszönőlevelét megkapta. „Én rejtek-magánosságomban magamnak és a tudományoknaik élő, 'kicsiny, de szabad emberke megmondani bátorkodom, hogy nagyságodnaík egy személyes vagy tisztje által írásban vagy élőszóval érón-tom kijelentett kegyes reflexióját száz forintnál többrebecsültem volna .. ." És azután: „El kellett tehát (szándékom és akaratom ellen) utoljára fogadni! azon 100 rénusforintot, de csak úgy, melynek pénzbeli foiyamatján 'kívül egyéb semmi becse nincsen. Adójának sem szavai, sem kézvonásai nem adtaik meg annak azt a válort.. ." Kiveszi pipáját szájából, elmosolyodik, örül, hogy volt ennyi bátorsága. És ezenfelül még sok mást is megírt neki a leveleiben (Sá'ndorffy nem volt jelen, hogy akadályozza), ami rámutat 'kettejük különböző karakterére. Ami tisztára érezteti, hogy a poéta a nemesebb matéria, a magasabb virtus, a 'különb humamitás. így leckéztette meg kellő formában a nagyurat, a'ki őt vég'képp beteggé tette, és sietteti a halálát. A szégyen, a harag, a felháborodás a váradi alantas elbánás felett... az irtózás tőle: ez gázoilt beléje még sóikkal mélyebben, mint a temetésen szerzett tüdőgyulladás. Ez, bizony, így igaz! Csak az a jó, ihogy már nem bánja az elbukását. Blibu'kott? Nem ő! Rhédei bukott el! Az utókor majd megtudja, mi az igazság, mert nem merülnek feledésbe, amik vele történtek. A jövendő majd eldönti azt is, ki milyen szerepet töltött be. - Édesanyám — szólítja halk hangon az öregaszszonyt. Az ott terem a karosszéke mellett. Ki hinné, hogy annak fáradt tagjai ilyen sietségre képesek. - Mit kívánsz, lelkem fiam? - Igazgassa meg, édes, a párnámat, hogy előbbre ülhessek. Olvasni szeretnék. A megnyomkodott párnáról nem kell előrehajolnia. Olyan gyönge, de így jó, hogy a hátát alátámasztottáík. És olvassa, be nem tollon, az igaz bölcset, Kantot. XII. A szoba túlsó sarkában meggyújtották a gyertyát. Nem vette észre. Aludt. Minduntalan elalszik, jólesőn piihen. Nem győzi erővel, hogy ébren legyen. Sűrű már a januári koraszürkület, valaki belépett hozzájuk. Ki lehet? Nem fordíthatja meg fejét. Suttognak anyjával, mégis felismeri az elfojtott hangot. - Gergőé fiam - szólítja erőtlenül a kedves vendéget. - 1er ide, édes fiam! Gergőé odoipenderül, a gyertyát anyja viszi utána az asztailra. A deák repesve nézi őt, áradó szeretettel, palástolt aggodalommal, arcára kényszerített mosollyal Ezek mind tudják, hogy én a végét járom. Csak azt nem tudják, hogy ezt én is tudom. Sebaj. Jó'l van ez így. - Te Gergőé — mondja a fiúnak, aki leült szokott helyére, az asztal mellé a padkára, egészen közel őhozzá -, emlékszel még te arra a lyányra? A fiú rácsodálkozik. - Melyik lyányra, Vitéz uram? - Ó, te gyerek - évődik vele a beteg. - így emlékszik egy mai legény arra a nagyon szépre, ott Derecskén, a teat romi társaság naivájára. - Arra az ázotthajúra . . . igen, hogyne emlékeznék, édes Vitéz uram. Csak azon csodálkozom, miről jutott az a lyány éppen ma kegyelmed eszébe? Mit feleljen erre Mihály? Azt, hogy azért merült fel benne annak a virágzó húsvéti fának, kis tovatűnő Oféliának a képe, mert ezzel is búcsúzik az élettől? Nem felel a fiú kérdésére, Inikább csók mondja: - Rózának hívták. A rózsáról nevezték el, a nektárilla túrái. Keze tapogatódzva .keresi a fiú kezét. - Tedd kezedet a kezemre — mondja. — Nagyon hideg, melegítsed. De .. . mondani akarok még valamit . . . csak halkabban. Fáraszt. Egészen halkan beszéljen kegyelmed - hajlik közelébe Gergő feje. — Én hallom jól. - Az a lyány — vallja Mihály - azon az órán úgy lekötötte figyelmemet, hogy észbe se vettem, pedig ott tortózlkodott ám Derecskén abban az órában Kazinczy uram is, mint Ikoinskriptor, amiről tudásom volt, és Obernyik János rektor barátomat is tudhattam volna házában. Izenhettünk volna értük, hogy pihenünk az ivóban. Eljöttek volna. De az én eszemből kimo-