Somogyi Múzeumok Közleményei 5. (1982)
V. Molnár László: Huszárok a Somogy megyei végvári harcokban a XVI. Század második felében
HUSZÁROK A SOMOGY MEGYEI VÉGVÁRI" HARCOKBAN A XVI. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 93 mának boncolgatásához fog, jó néhány alapvető történeti faktumról nem feledkezhet meg. így arról, hogy bármilyen súlyosan is érintette az agresszív török despotizmus katonai agressziója Magyarországot („mint a kereszténység védőbástyáját és pajzsát") a XVI. századi európai hadszíntér (így a magyarországi is) mégiscsak másodlagos jelentőséggel bírt a szultánok stratégiai elképzeléseiben, hiszen sokkal nagyobb és jelentősebb erőket kötött le a perzsa hadszíntér. 1578-ban kezdődött Tahmaszp lázadása a török serege j k hátaiban, s a mintegy 15 évig elhúzódó véres háború a szultáni haderő színe-javát kötötte le. (A harcok első nyolc évében a korabeli források szerint közel 60 000 török harcos esett el!) A felszabadulás utáni magyar marxista történettudomány egyértelműen bebizonyította, hogy a török európai támadó offenzívája a század második felétől (egyesek ezt II. Szulejmán 1566-os halálához kötötték) veszített erejéből, s ezt az európai hadak gyors, minőségi fejlődésével magyarázta. Azt hiszem az országos, s ezen belül a dél-dunántúli katonai események, a török permanens előnyomulása nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a császári hadak képtelenek voltak kompenzálni a muzulmán seregek jobb anyagi-, pénz- és utánpótlásbeli ellátottságát. Közismert, hogy a török csapattestek általános ütőerő (főleg tűzerő) dolgában többszörösen felülmúlták a magyar és Habsburg katonai alakulatokat. Külön figyelmet érdemel az utóbbi azért is, mert a korabeli hadművészet a várvádelem és a tűzerő korszerű kombinálásán alapult. Mint ismeretes a magyar állam katonai szervezete Mohácsnál összeroppant, s a mindennapos törökellenes küzdelmekben a császári és magyar főerők, a várkatonaság („vitézlő rend") mellett a helyi erők gerincét egyre nagyobb súllyal a nagybirtokosok magánhadseregei adták. Ismeretes, hogy Magyarországon a XVI. századi egyetemes hadművészet általános fejlődésétől eltérő jelenségnek lehetünk szemtanúi, hiszen Nyugat-Európában ez időre kialakultak az állandó reguláris zsoldos-hadseregek, amelyek harcászata a tűzfegyverekkel ellátott, jól kiképzett gyalogságon alapult. Az „állandó hadseregek" megjelenése Nyugat-Európában nemcsak azt jelenti, hogy a hadakat januártól decemberig zászló alatt tartották, hanem sokkal inkább azt, hogy az országban egyetlen hadsereg funkcionált: a királyé. Mindezt az abszolút monarchiák fejlett gazdasági (merkantilizmus), közigazgatási szervezettsége tette lehetővé. Magyarországon ezzel ellentétben - az ország három részre szakadásának sajátos körülményeiből, valamint a nagybirtok „zárt körzet" jellegéből fakadóan - a magánhadseregek egyre fokozódó szerepével nemcsak a katonai, de a politikai dezorganizáció és ezzel egyidejűleg a hatalmi decentralizáció is nőtt. Elöljáróban szeretnénk leszögezni, hogy a magyar haderő - összevetve az európai zsoldos hadakkal - ezeknek csak mint kisegítő segéd-fegyverneme jöhetett számításba. A magyar hadfejlődés teljesen specifikussá, esetlegessé vált, s fejlődése a továbbiakban a nyugat-európaival csak akkor lehetett volna párhuzamos, ha a kor követelményeinek megfelelően nálunk is bekövetkezett volna a reguláris gyalogság megjelenése. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az „örökmozgó" Sisakot viselő, lándzsával és pajzzsal felszerelt huszárok ábrázolása Sigismund Herberstein útleírásában (1557)
