Somogyi Múzeumok Közleményei 5. (1982)

V. Molnár László: Huszárok a Somogy megyei végvári harcokban a XVI. Század második felében

98 V. MOLNÁR LÁSZLÓ nis - mintegy a megelőző fél évszázad nagy hadjáratainak, várháborúinak, várfoglalásainak lezárásaképpen - egy viszonylag „békésebb, vértelenebb" időszak köszöntött be a drinápolyi béke megkötésével (1568) egészen a ,,tizenötéves háború" kirobbanásáig. A magyar katonaság ebben az időben egységesen, azaz nagyobb erejű hadrendi kötelékben sehol sem szerepelt, kivéve az erdélyi fejedelmek hadseregét. Éppen ezért 1568-tól 1593-ig terjedő periódust a „hosszú béke" időszakának is szoktuk nevezni. A végvári élet aranykora ez a negyedszázad, amikor virágukat élhették a szabad portyák, lesvetések, „száguldások". Lehetővé tette ezt a viszonylagos fegyvernyugvás, az ún. frigy, amelyet mindkét részről annyiszor megsértettek. Hogy frigy nem volt, az kétségtelen, ezért inkább jobban illik erre az állapotra a „farkasbéke" jelző. Minen békekötés és adófizetés ellenére ugyanis a török előnyomulása, terjeszkedése a még hódolatlan vidékek irányába szakadatlan volt egész magyarországi uralma alatt.

]fi A törökkézre került várak és a velük szemben álló magyar határrészek, őrségek között a hadakozás ezért csaknem szüntelenül folyt. Bárhol nyitjuk fel ezen időszak krónikáját, az egész végvári vonal mentén - az Adriától a Hegyaljáig - könyörtelenül folyt a hadakozás. Az „arma virumque cano" Vergilius

1

! gondolata érvényes a középkor, így a XVI. századi harcok egész sorára, amelyekben a fegyver és a harcos egymásban testesült meg.

17 Az utókor érdeklődéssel gondol viszsza azokra az időkre, amikor még nem a hadseregek technikai felszereltsége, hanem az ügyesség, az erő, a rátermettség, a fortély és a kézbe illő fegyverek döntöttek. A mohácsi csatavesztést követő időkben - mint ismeretes - hadszervezetünk rohamosan hanyatlani kezdett és egyúttal teljesen meg is változott. A Mohács előtti nagyszabású és nagy koncepciójú támadó hadműveletek és hadviselés helyébe a teljesen parciális, helyhez kötött, sokkal kisebb méretű védelmi hadakozási mód lép. A rendkívül mozgékony török csapattestek - különös tekintettel az íjjal, nyíllal, könnyű szablyával küzdő belsőázsiai népekből toborzott egységek ellen csak egy hasonlóan fürge, előkészítésben és kivitelezésben legalább olyan mozgékony fegyvernem vehette fel a küzdelmet. így - tehát a török támadás reagenseként - alakultak meg és lettek egyre népszerűbbek a XVI. század elejétől a könnyűfegyverzetű huszár-csapattestek, amelyek váratlan megjelenésükkel vagy éppen távozásukkal állandó nyugtalanságban tartották a környező török helyőrségek lovasait. Ezek bármilyen időpontban nagy területeket 16. Az 1575-ös esztendőben a török összesen 76 erődöt és /községet fogtólt el, 3200 embert hajtott el, nem szólva a megöítekről, s azokról, alkiikről hivatalos öszszeírás nem történt. A következő évben a török még féktelenebb lett: kisebb-nagyobb erőkkel kb. 60-szor tört be a 'királyi Magyarország területére, (idézi Götudtak „benyargalni", felderíteni, nem úgy, mint a nehézvértezetű vallon, flamand vagy spanyol zsoldosok. Az ázsiai népek káprázatos vágtatása, halált hozó nyíláradata páni félelemmel töltötte el a Magyarországon szolgáló nyugat-európai vagy osztrák zsoldosokat, akik kizárólag csak az ütközet folyamán csillogtathatták meg erényeiket — amely a sebezhetetlenségükből fakadt -, de az ellenség üldözésében, kifárasztásában újra csak alárendelt szerepük lehetett. A nálunk szolgálatot teljesítő külföldi zsoldosok számára „szokatlan" volt a magyarországi hadszíntér, hiszen itt a nyugat-európai hadművészet „zárt hadrendjének" alkalmazása lehetetlen volt, s nálunk teljesen hiányoztak az ún. szabályos háborúk. Nem szabad persze megfeledkeznünk arról sem, hogy a Magyarországra vezényelt idegen zsoldost egészen más elvek vezérelték mint a hazáját, családját védő helybelit. Nem szorul bizonyításra, hogy mekkora előnnyel járt a megfelelő helyismeret ésszerű kihasználása, hiszen a hazai földön felnőtt, s a környező vidék minden zeg-zugát ismerő harcosnak könnyű lépre csalnia az ismeretlent, az óvatlant. Török íjászok möry Gusztáv: Türikmenneth und Grenzwesen in Ingarn. Mitteilungen des Kriegsarchiv. 1885. с. tanulmányában.) 17. KALMÁR JÁNOS: Régi magyar fegyverek. Bp. 1960. 7. o.