Somogyi Múzeumok Közleményei 5. (1982)

V. Molnár László: Huszárok a Somogy megyei végvári harcokban a XVI. Század második felében

HUSZÁROK A SOMOGY MEGYEI VÉGVÁRI HARCOKBAN A XVI. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 97 nak, amit aztán húsz évvel később az 1518. évi országgyűlés határozatilag is kimondott. így érthető meg az, hogy a XV. század végén is a huszárok zöme nem magyar eredetű, hanem a délvidékiek közül került ki, főleg szerb és horvát népelemekből. Mátyás király halálával azonban gyökeres változás állt be a huszárság nemzetiségi összetételét illetően. Ekkor ugyanis a déli harcterekről eltűnik a „rác lovasság", s szükségessé vált, hogy ezeket a határvédelem biztosítása céljából most már magyarokkal pótolják. Szerencsére ekkor kapóra jött a zsoldosseregeknél jóval olcsóbb és frissebb huszárrajok szerveződése. A Weisskunigból tudjuk, hogy Miksa császár magához hivatta Mátyás szétzüllesztett „fekete seregének" több könnyűlovas tisztjét és azokkal közelebbről is megismerkedve elismerően szólt a huszárok harcmodoráról és azok harci értékéről.

12 A császár is világosan látta, hogy a nemesi bandériumok nemcsak nehezebben mozogtak mint a huszáregységek, sőt létszámuk de facto sohasem volt teljes. Ujabb gyökeres fordulatot jelentett a már szerveződő huszárrajok történetében a mohácsi csata, ahol közismerten a nehézlovasság túlnyomó része odaveszett, s ettől kezdve a magyar hadszíntéren a huszár, majd valamivel később a hajdú egyeduralma következik be. A nehézpáncélosok kora lejárt, ehhez volt az utolsó kegyelemdöfés Mohács. A napról napra erősödő török veszély a könnyen mozgó, a török támadóéhoz hasonló harcmodorú lovasság megjelenését tette szükségessé. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a szerveződő huszárság milyen sokat tanult ellenfelétől, hiszen legalább egy fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy méltó „partnere" legyen a török könnyűlovasságnak. Ezt látszik alátámasztani Thallóczy Lajos Bakity Pálról írt munkája: „Bakity ismerte legjobban a török könnyűlovasságot - írja a szerző -, s azok az ún. rác lovasok, akiknek fegyverzete, törökkel való harcolási módja a mi huszárainkra sem maradt hatás nélkül, nem voltak egyebek, mint török módra harcoló magyar szpáhik."

13 E korban a könnyűháti lovast, aki kopjával, karddal, fokossal vagy buzogánnyal volt felszerelve, huszárnak nevezték. A huszárok még öltözetükben sem nagyon különböztek a töröktől, csak éppen nem viseltek turbánt. „Fejükön prémmel szegett csúcsos posztósüveg, olyan lovakon ülnek, mint a török, teljesen hasonló nyeregben; kantár és a csótár között nincs különbség. A nyerget török módra ülik rövidre vetett kengyelszíjjal. Fegyverzetük szintén a törökéhez hasonlq: szablya, fokos... bal kezükben vaspajzs, amellyel ügyesen védik nyakukat, hová leginkább szánja a török a vágást" - olvashatjuk egy korabeli francia feljegyzésben.

14 12. IPOLYI ARNOLD: A magyar hadtörténelem tanulmánya. Bp. 1894. 174. o. 13. THALLÓCZY LAJOS: Bakity Pál. Történelmi Tár. 1888. 281. I. Magyar huszár és hajdú. I A huszárok a XVI. század 30-as éveitől nemcsak a határokon teljesítettek szolgálatot, - a római limitaneusok minőségében — hanem hamarosan kiváltak belőlük az „igazi zsoldosok", akik minden helyhezkötöttség nélkül, bárhol, távolabbi harctereken is hajlandók voltak szolgálni (pl. Schmalkaldeni háború, 1547.). S alig telik el egy fél évszázad, amikor megindult a fegyvernem fejlődése, szétválása, s a könnyűlovasságon belül is bizonyos elhatárolódás alakul ki. A lovas ipso facto huszár volt, s inkább csak szolgálata természetét vagy származását emelték ki és hívták a konvenciós zsoldost jargalónak, a nemes származásúókat „uraimnak". : A huszárok igazi „profilját" jelentő leshányások ! és portyák a nagy török hadjáratok, várvívások és : várfoglalások idején (1526, 1529, 1532, 1541, 15431544, 1551-1552, 1556, 1566) nem érvényesülhettek, » s ezek majd csak a század második felében váltak i mindennaposokká, különösen a drinápolyi béke (1568) utáni „frigy" időszakában.

15 1566 után ugya- 114. NAGYRÉVI-NEPPEL GYÖRGY: Huszárok. Bp. 1973. 47. o. . 15. TAKÁTS SÁNDOR: Emlékezzünk eleinkről. Bp. 1968. 81-82. o. és 87. o.