Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Mészáros Balázs: Bél Mátyás hagyatéka.

BÉL MÁTYÁS HAGYATÉKA A mohácsi csatavesztést követően Magyarország tartósan hadszíntérré változott. A másfél évszázados török hódoltság és a török harcok népességsorvasztó hatását a kuruc háborúk viharos évtizedei tetőzték be.

1 A legtöbb pusztításnalk kitett déli területeken elvadult a táj, szinte teljesen mégsemmiisülteik egy fél évezred anyagi és szellemi alkotásai. A 18. század elején a volt hódoltsági területeik és a többi országrész anyagi kultúrája igen eltérő képet mutat.

2 Igen nagy az egyes megyék népsűrűsége közötti különbség. A kiegyenlítődés során alig néhány évtized alatt — egyrészt a szervezett betelepítések, másrészt a spontán módon is hatalmas tömegeiket érintő belső migráció eredményeiként — a népesség és nemzetiségek vonatkozásában merőben új kép alar kait itt ki. A neoaquistica commissio imagyarellenes tevékenysége következtében a nagybirtokok java része császárhű családok, részben a birodalmi arisztokrácia köréből kikerülő idegenek kezére került. Ez a főnemesi réteg, tagadhatatlan, Bécs közvetítésével benne élt a nyugati kultúra áramkörében, de néhány kiemelkedő főúr és egyházi méltóság kivételével a magyar kultúrával, annak művelőivel nem sokat törődött. À történelmi múlt, a nemzeti törekvések fenntartói, ápolói akkoriban nagyrészt — a saját fennmaradásukért és vallási szabadságukért is állandó küzdelemben élő, megacélozódott — protestáns féleke1. „A Mohács előtti időkben a Nagy-Alföld déli részének s a Dél-Dunántúlnak színmagyar a lakossága. Ez azonban a hódoltság ideje alatt szinte teljesen elpusztult. Pl.: Somogy megye lakossága Szigetvár eleste után 60 000-ről 500-600-ra apadt." - olvashatjuk az általános iskolák VII. osztálya számára írott történelem tankönyvben (Budapest, 1963. 26. old.). Ezzel szemben újabb történetkutatásunk vitatja a népesség ilyen hatalmas arányú pusztulását feltételező nézeteket. Kováts Zoltán „Somogy megye népessége a XVII—XVIII. század fordulóján" című tanulmánya (Somogyi Almanach 12. szám, Kaposvár, 1969.) bevezetőjében így ír: „A valóság az, hogy a megye népe, ha gazdasági erejében meggyengülve is, de a nehéz időkben is kitartott földjén. A gazdasági meggyengülés, az elszegényedés, a termelőerők pusztulása a XVI—XVII. században rendkívüli méretű, de a népesség nem fogyott vele hasonló arányban." zetek voltak. Nagymértékben nekik köszönhető, hogy a 18. század folyamán, még a nemzetiségi területeken is kialaikult a közös haza érzelmi kapcsolata, s egy — a történészeik által előszeretettel „hungarus" névvel jelölt - sajátos közösség, lokálpatriotizmus, sőt kárpátmedencei hazafiság a történelmi Magyarország lakóinak körében, melyben a népesség legnagyobb hányada származásikig — a tömeges betelepedések ellenére is — mégiscsak magyar volt. E népesség szellemi életét egyrészt a felvilágosor dás első gondolathullámai, a haliéi, heidelbergi,-jénai, lipcsei egyetemeken kivirágzott tudományos élet, az új történet- és társaddlomszemlélet, a természettudományos érdeklődés — főleg a hazatérő protestáns teológusolk révén utat nyert — eszméi termékenyítették meg, másrészt a pietizmus vallási megújulásra irányuló törekvései szabadították fel a merev dogimatizmus dolktrinér béklyóiból. E tanulmánynak természetesen nem feladata a 18. században végbemenő demográfiai, gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatoknak még vázlatos áttekintése sem, csupán utalni kíván arra, hogy e folyamatok gyökeres átalakulást, teljesen új országképet eredményeztek. Egyes máig tartó folyamataik elemzése, egy-egy jelenség történeti ki al alkui ásónak nyomon követése e korszakig vezeti vissza napjaink egyre nagyobb je2. „. . . Magyarország mezőgazdaságának történetében ... új korszak kezdődik a 17. és a 18. század fordulóján ..... másfél évszázados török uralom után visszakerültek és fokozatosan az ország vérkeringésébe kapcsolódtak a középső és déli mezőgazdaságilag értékesebb területek, a népességnek az a számottevő része pedig, melynek energiáit addig a török elleni folytonos küzdelem kötötte le, a gazdasági életbe — elsősorban a mezőgazdasági foglalatossághoz — térhetett vissza. Annyit jelentett ez, hogy a gazdasági tényező, s ezen belül — új alapvetés igényével — a mezőgazdaság szerepe meg növekedett." (Wetlmarin Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest, 1979. 9. old.) A gazdasági-társadalmi fejlődés a török kiűzése utóni feltételeinek áttekintését Id. Gyirríesi Sándor: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig (Budapest, 1979. 109-122. old.).