Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Szíjártó István: A szülőföld képe Gyergyai Albert munkásságában.

172 SZÍJÁRTÓ ISTVÁN Gazdag életművet hagyott ránk. Életútjának részletes megismerése, embersége titkainak feltárása mindnyájunkat gazdagíthat. 1981 nyarán 88 évesen tért meg végleg Nagybajomba, a szülőfalu földjébe. * * * Gyergyai Albert 1893. január 20-án született Nagybajomban, Somogy megyében. „Nincs szülőm, se szülöttem, csak te, s úgy térek meg mindig hozzád, mint gyermek az anyjához, mint madár a fészkére, mint a tékozló fiú, ha egyszer elpazarolta örökségét ..." — írta túl a nyolcvanadik életévén. 1968ban Nagybajom díszpolgárává választotta. Szavait a szülőfalu irodalombarátainak emlékezete mellett magnetofonszalag is őrzi: ,,Ha azt mondom, hogy örömmel jöttem Nagybajomba, ez csak közhely. Holott azt szeretném mondani, hogy sehova se jövök olyan nagy örömmel, mint Nagybajomba. 75 éves vagyok, nem merem állítani, hogy bejártam a világot, de jártam már pár európai országban. Le is telepedtem egy-egy nagy külföldi városban, ma is örömmel utazok külföldre ha meghívnak, vagy ha módom van rá, de merem állítani, hogy sehova se jövök olyan szívesen, olyan örömmel mint Nagybajomba. Itt születtem; a szülei házon kívül azt hiszem nincs hely a világon, amelynek többel tartoznék, mint Nagybajomnak. Ezt majd egyszer hosszabban is szeretném kifejteni, hogy mit ád a szülőföld az embernek, és hogy az ember megadja-e, visszaadja-e, a szülőföldjének mindazt, amit kapott tőle. Én itt tanultam meg az életet, itt tanultam meg az első emberi közösségnek a mivoltát, egy község, egy falu mint Nagybajom, már előttem is létezett és utánam is fog létezni. Vagyis az én múló és elszigetelt életem csak olyan, mint egy kis hullám egy nagy vízben. Nagybajom megvolt, Nagybajom meglesz ezután is, viszont én csak egy vagyok a sorban azok között, akik annak idején itt, ezen a helyen, ahol mint egy régi Árpádkrónika mondja »jó vizet, jó füvet, jó legelőt találtak«. Megtelepedtek az első nagybajomiak, azóta a maguk módján, a maguk képessége szerint szép, nagy virágzó községet alapítottak. Ennek a községnek ismétlem, igen sokat, majdnem mindent köszönhetek. Itt jártam iskolába hat esztendeig. A szüleim szegények voltak, s nem mehettem mindjárt a 4. osztály után a városba. Itt tanultam meg írni és olvasni. Itt tanultam meg az embereknek a mibenlétét; az emberséget. Ha a gyermekkoromra gondolok, csupa szeretetet látok magam körül. Nemcsak a házban odahaza, nemcsak az iskolában a gyerekek, nemcsak a szomszédok, g jó szomszédok szerettek engem gyermekkorodban, hanem az az érzésem, hogy a fák meg a madarak, meg az egész természet. Nagybajomban ez mind qzért volt, hogy neveljen engem, hogy embert csináljon belőlem. Hogy ez mennyire sikerült, ne,m a nagybajomiak, nem az iskolatársak, nem az ifkola bűne, vagy érdeme, hanem a sorsé. Nagybajomnak köszönhetem, hogy megszerettem a természetet, sehol én a természetet olyan szépnek nem láttam a fáival, az erdőivel, a madaraival, a növényeivel, mint Nagybajomban. És ma is akárhová megyek, akármilyen királyi parkba, akármilyen csodálatos vidékre, mindig Nagybajom jut az eszembe. Emlékszem, egyszer ismerősökkel ott ültem a Genfi-tó partján és néztük szembe a Savoie-alpokot, 2—3- ezer méter magasakat. Egy barátom budapesti, aki mindent Budapesthez mér, mint ahogy én Nagybajomhoz, azt mondja: »szép-szép, de van ez olyan magos, minta mi Gellérthegyünk?«. Nem kell mondanom, hogy óriási különbség volt ugye a kettő között. így vagyok én Nagybajommal is, minden szép, de van-e olyan szép, mint Nagybajom volt? El tudnám mondani, hogy kik vezették a kezemet gyerekkoromban, kik voltak első barátaim, milyen könyveket olvastam itt akkoriban. Három igen sovány kis könyvtár volt itt; a Kaszinónak volt egy könyvtára, a Legényegyletnek és a községházának, s mindegyikből hoztam a könyveket. Ezek neveltek engem, ezek tettek engem íróvá ..." Erről a meghatározónak bizonyult bajomi indításról szól Anyám meg a falum c. regénye, önéletrajznak, regényes önéletírásnak is nevezhetjük. (Ö ezt az utóbbit találta a legmegfelelőbb műfaji megjelölésnek.) ,,A szülőföld tájszólása a szellemben és a szívben éppúgy megmarad, mint beszédünkben" La Rochefoucauld szavai rá is jellemzők. Szávai János figyelte meg, hogy az önéletrajz mai népszerűsége a fiktív irodalom hitelének csökkenésével kapcsolatos.

1 Az embereket világszerte egyre jobban érdeklik azok az első személyben írott történetek, melyekben a szerző nagyobb távlatból számol be a valóságnak megfelelően. ,,Minden önéletrajz szubjektív. Nem a társadalmi fejlődésből (emberi fejlődés), hanem hogy egy adott fejlődésen belül az ember miként talál magára, vagy veszti el magát" — írta a 86 éves Lukács György, amikor élete utolsó hónapjaiban ,,Megé/í gondolkodás" (Gelebtes Denken) címen — nagyrészt németül — papírra vetette életrajzát.

2 A valóság iránti szubjektív érdeklődést megtartó filozófus számára „elvesztek már a kora ifjúsághoz kötő kontaktusok" az önéletírás így kizárólag a továbbadásra érdemes életpálya emlékezete. „ ... Itt a marxizmus legmélyebb igazsága: az ember emberréválása mint a történelmi folyamat tartalma, amely — sokféle változatban — minden emberi életpályán megvalósul. Az életvitel: harc a (valódi!) kíváncsiság és a hiúság között. A fő teher a hiúság: a partikularitáshoz kötözi az embert..." Lukács amikor élete központi kérdésének a „harc a marxizmusért" törekvést jelölte meg; tulajdonképpen a „légy az, aki vagy" életelvet igazolta. Alapvetően fontos a saját személyiség fellelésének, vagy elvesztésének önéletírásokban történő megfogalmazása. Gyergyai egy átlagos emberi élet végén tekint vissza ugyanazon é|et 1. Szávai János: Az önéletírás. Bp. Gondolat M 978. 9. p. 2. Id. Kritika 1981/1. p. 28.