Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Együd Árpád: Népi sportszerű játékok Somogyban

NÉPI SPORTSZERŰ JÁTÉKOK SOMOGYBAN 119 addig dobhattak, míg a falnál, kapunál, kerítésnél álló csapat el nem fogyott, s utána cseréltek. A falnál lehetett szabadon kitérni a dobás elől. a) Játszották úgy is, hogy pontoztak és ilyenkor bizonyos találat esetén volt a csere a két csapat között (így kevésbé volt unalmas, monoton a játszás). A két gazda tartotta számon a pontokat. Kipontozódott az, akit eltaláltak, de az is, aki nem talált. b) Ehhez hasomló volt az a játék, ami a fentiek szerint folyt azzal a különbséggel, hogy a megdobott játékos is kiállt, de a rosszul dobó is (aki nem talált el senkit). Ilyenkor nagy volt az izgalom, hogy melyik csapat fogy el hamarabb. c) A fenti változatoknak egy kombinatív variánsát ajánlatos megtanítani iskolásaink számára, mely szerint a falnál állók is ledobhatják a kezdő dobó csapat bármelyik tagját (ha őket nem érte előzőleg találat). Enmél a formánál azonban pályamódosítást hajtanak végre: az eredeti dobóvonal mögött néhány méternyire meghúztak egy határvonalat, s csak eddig menekülhettek az előbb még dobó csapat tagjai. így az a mozgalmasabb, izgalmasabb játékkörülmény állt elő, hogy mindkét csapat fogyasztható volt leütés révén, azaz kipontozódhatott bármelyik csapat. Tornateremben jól alkalmazható játék mind a lányok, mind a fiúk számára. Az utóbbi néhány játékot azért is közöltük, mert mindkét nembéli ifjúság használhatja. Az alábbi játékok majdnem kizárólag lányok számára valók. 14. Falhoz dobó. A labdával való játszásnak logikai és cselekvési funkciója is volt: nagyban fejlesztette a kislányok labdakezelését, ügyességét. Mondóikára kellett labdázni, illetve cselekedni az alábbiak szerint: ,,Ez elejtő, ez elkapó, háibavágó, gombojittó, gyertyatartó, savanyittó, jobb láb, bal láb, kis kosár, nagy kosár, fordujj bóha, bukkanó!" — A labdát nem volt szabad elejteni az egyes mutogatások alatt, mert akkor kiállt a játékból az illető kislány (kivétel az „elejtő", mikor is a talajra kellett ejteni először a labdát és azután elkapni). A mondóka s játék tartalma a következő volt: pl. a „hátbavágó" = önmagát kellett hirtelen mindkét kezével hátbavágni, illetve a karok keresztezésével lapockán csapni; a „savanyittó" = kéz összecsapás; „gerytatartó" — két tenyér csuklója összeér, de a tenyér nyitott; „kis kosár" —• kis körzés; „nagy kosár" = nagy körzés; „jobb láb" = jobb láb alatt eldobni vagy a vissza pattant labdát elfogni; „bal láb" = a bal láb alatt eldobni vagy ott lent elkapni; „fordujj bóha" = gyorsan megperdül a dobás után és aztán kapja el a labdát; „bukkanó" = hirtelen leguggolás után kapja el a labdát stb. 75. Falhoz-verős. A labdázások vegyes csoportjába sorolható mondókás játék szintén divatos volt Törökkoppányban (mint a 14. sz. is). Ezt a nagyon is régi, történelmi vonatkozású játékot ma is érdemes megtanítani ifjúságunknak részben archaikus értékei, másrészt a kézügyességre való hatása miatt. A mondóka szövege tizenegy szóból áll, tehát a kb. egy méternyire a faltól állónak tizenegyszer kellett a falhoz verdesni a labdát folyamatosan (elejtés, ritmustévesztés nélkül), az alábbi szövegre: „Eggyem, kettem, hábor, léber, ökör, bika, lengyel László, katona, béber, bice!". A labdának a falhoz verdesése csak egyik tenyérrel történhetett, azt azonban megengedte a szabály, hogy a bal, jobb tenyeret felváltva használhassa a labdaütögető. Ha csak egy labda volt kéznél, a sikeres sorozat után átadta a következő lánynak az előző játékos, s akkor is át kellett adni, ha valahol elakadt a labdázásban. Pontokat úgy lehetett szerezni, hogy mindig számolta a másik (és önmaga is) az érvényes pattintások számát. Az győzőit, aki egy meghatározott idő alatt a legtöbbször a falhoz tudta ütni tenyérrel' a labdát (illetve elkapni is). A mai kosárlabda, kézilabda, röplabda sportokhoz is jó labdakezelési, előkészítő mozgásként alkalmazható, szórakoztató játék, amit egyszerre többen is gyakorolhatnak a jobb felszereltség következtében. A mondóka feltehetően sokkall régibb, mint maga a játékváltozat. Hasonló jelenséggé! gyakran találkozunk egyéb játékainknál is, amikor a más funkciót betöltő varázsszöveg, mondóka stb. kötődik pl. fogyó vagy labdajátékhoz. 16. Leverő, lèveras. Ugyancsak a lányok egyszerű és kedvelt labdázása volt a labdaleverős játék, amihez más játétyfélétől „kölcsönzött" rigmuskíséret járult: „Egyellőre, két kettőre, három hatra, hat kilencre, üss a tízre, tizenegyre, fuss!" Ez a labda kezelést fejlesztő, ügyességet, célzó-találó készséget kívánó mondókás játék úgy kezdődött (formailag), hogy a kiválasztott, legjobbnak tartott kislány maga köré rajzolt egy 2—3 méteres átmérőjű kört, melyben a labdaverést, „labdavezetést" végző a fenti mondókás szöveget nyomatékos hangsúllyal, ritmizáltan mondotta. Lánypajtásainak a körön kívül kellett elhelyezkedniök, majd a szöveg megfelelő részénél szétfutottak. A labdázónak pedig az volt a célja, hogy mielőbb eltaláljon valakit a futók közül, és ha sikerült a találat, az jött be a körbe leverőzni. A játékban szereplő szöveg értelmezése, a ritmikus ütögetésből való dobás pontossága körül gyakran volt vita, hangoskodás, tréfálkozás (különösen annak a részéről, akit eltalált a labdázó ütése), ugyanis a lánykák egyrésze úgy értelmezte a játék lényegét, hogy a „fuss"-ra szabad csak a labdázónak a futókra dobni; míg a labdázó tulajdonképpen a mondott ütem szerint csak tízszer ütötte a talajra a labdát (és fogta meg), amikor azt mondta, hogy „üss a tízre", ám a „tizenegyre" már nem pattintott a talajra, hanem helyette (a mondott ritmus alatt) már emelte is dobásra készen a labdát, s mire a lányok szétfutottak volna, már dobott is rájuk. A legjobb leverő-vezér azonban hamar rendet teremtett közöttük és folytatták a játékot tovább.