Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Együd Árpád: Népi sportszerű játékok Somogyban

116 EGYÜD ÁRPÁD „licézésnek", „lityézésnek" is neveztek (nem azonos a máshol leírt „lilézéssel" vagy „ilityázással"). Torvajon marhaszőr vakarékból készült (meleg vízben öszszeállt, dróttűvel és spárgával körülfont) labdával játszottak két „bandában" (6-8 fiú egy-egy csapatban). A játékosok választása itt kivételesen nem marokfogással történt, hanem gombbal vagy pénzzel, „bötú" vagy „sine-színe" alapján, ami megfelel a „fej vagy írás" ismert gyakorlatának. Régebben itt is csak a két alapvonalot jelölték meg, később már a téglalap alakú terület sarkait „kitéglázták", illetve vonalkijelölést is alkalmaztak. Régente az iskolai nagyszünetben már pontosabbá tették a pályát, s így a felső alapvonal mögött húztak kb. 2 méterre egy párhuzamos vonalat, ahová a sorszámozott játékosok feláltak ütésre várva. (Ezt mi is alkalmaztuk csurgói diákjaink játékainál, így az esetleges nagy lendületű ütés sérülésveszélyeit sikerült elhárítani.) A leső-kapó csapat tagjai a pályán szétszórtan helyezkedtek el. Ez azonban nem jelentett cél nélküili összevisszaságot, mivel az ellenféltől, azok ütő- és futóképességétől is függővé kellett tenni az alsó csapat tagjainak elhelyezését: hol álljanak a legjobb labdakapók, legjobb célzók, 'leggyorsabbak stb. A szabályok közé tartozott, hogy az ütőknek „feladott" labdaadogató mindig az alsó csapat egyik kijelölt (lehetőleg jól célzó, kissé furfangos-cseles) tagja Jegyen . Nemcsak az volt a feladata, hogy adogatásával „szolgálja" az ellenfél ütőit, hanem az összjátéknál volt fontos szerepe, amikor az eHenfél futó játékosait kellett „leütni". Az ütés a számozás sorrendjében következett. Legtöbbször utoljára ütött a kapitány, gazda, amire azért volt szükség, hogy az esetleg „lent ragadt" játékosokat három ütésjogával „fölhozza". A már labdát ütött játékos a felső métavonal bal sarkánál állt meg, ahonnan megkezdhette a kötelező lefutást az alsó vonalig, s onnan természetesen igyekezett mielőbb visszafutni. A futás csak a kijelöltmeghúzott (régente csak képzeletben meghúzott) oldalvonalon belül, tehát a pálya bal oldalán történhetett. Aki elhagyta a pályát, az leütöttnek számított és helycsere történt a két csapat között, s erre mindkét csapatnak érdeke volt figyelni. A játékos bármikor futhatott — akár sikerült távolra ütnie, akár nem —, nem volt azonban célszerű megkezdeni a futást sikertelen ütés esetén, mert az adogató azonnal lepasszolta a labdát saját csapattársainak, akik így szinte biztosan leüthették a lefutó ellenfelet. Az észszerű az volt, ha megvárta egy jól ütő játékostársának távolra repülő labdáját: ezalatt le- és felfuthatott (természetesen botja nélkül). Az alsó csapat tagjai iparkodtak olyan helyzetet teremteni a labdaadogatásukkal, hogy a le- vagy visszafutó játékost leüssék. Ha ez sikerült, a két csapat cserélt. Ugyancsak csapatcsere volt, ha az ütők labdáját elkapták a lentiek; bár ezt a szabályt legtöbb esetben úgy módosították, hogy csak háromszori elkapós után történt csere. A mai játéknál is ezt a szabályt alkalmazzuk, mert a labdát elég hamar elkapják a lesők. A labdát nem volt szabad kiütni az oldalvonalakon kívül, a pályát (alsó vonalat) viszont szabad volt túlütni, s erre minden jó ütő törekedett, hogy megnehezítse az alsó csapat helyzetét. Ezalatt biztosabban visszafuthatott játékostársa. A futóra legtöbbször mégis az a veszély leselkedett, hogy leütik. Ez ellen mindent elkövetett: szabad volt cik-cakban futnia, megállni, leguggolni stb.; meglepő találékonyságról tesznek tanúságot fiataljaink. (Alig találunk olyan testi és lelki tényezőt, amire ez a játék ne hatna sokrétűen: nagyban fejleszti a gyorsaságot, ügyességet, célzóképességet, állóképességet, ütőerőt, talájlékonyságot, leleményességet, s igen erőteljes érzetmi-hangulati motivációkkal is jár stb.) Visszatérve a szabályokhoz: a futó játékos köteles volt tovább futni, ha már megkezdte le- vagy fölfutását. A futót tilos volt testileg akadályozni: elé állni, megrántani, gáncsolni stb. A földről felpattanó labda érvénytelennek számított mind a leső csapat elkopásakor, mind a futó játékosra történő dobásnál. Az adogató köteles volt — középmagas — jó labdát adni; az ütőnek pedig a harmadik feladást el kellett fogadnia. Nagy ritkán az is előfordult, hogy véletlenül sikertelen volt a játékosok minden ütése, s ezért a lefutó játékosok nem tudtak visszafutni; ekkor volt szükség a legjobban ütő (kapitány) háromszori ütéslehetőségére, akinek rendszerint sikerült „felhozni" lenti társait (hogy újra üthessenek). Amennyiben ez sem járt sikerrel, az egyes falvakban azt a szabályt alkalmazták, hogy az adogató „csingázott", háromszor feldobta a levegőbe a labdát, s ezt a 'lentragadt futók felhasználhatták arra, hogy megkezdjék a viszszafutast. Természetesen az előző szabályok feltételei mellett, vagyis számol rajok kellett a leütés veszélyével. Ha sikerült valakinek visszafutni, újra üthetett, ha nem, akkor megszűnt az ütésjog, illetve szerepcsere következett. (Ez nagyon ritkán fordult elő a népi gyakorlatban.) A visszafutó játékosnak az első számúnak kellett lennie, mert a szigorúbb szabálybetartás esetén csak ő kezdhette meg az új ütéssorozatot. A teljesség igénye nélkül említést teszünk néhány változat sajátos, tájjellegi elnevezéséről, szabályváltozásokról stb. Már érintettük, hogy azonos típusú játéknak tájanként, gyakran falvanként más és más volt a neve, eltérő volt a szabálya, a sporteszközök készítési módja stb. Pl. Siójut-Balatonszabadi környékén a legöregebb adatközlőim „kiütősnek" nevezték a hosszú métát, amit mindig a „sós-legelőn" játszottak mind az iskolások, mind a legénysorban lévők. A fönti csapatot ütőknek, a lentieket „foglároknak" hívták. A régi játékoknak nem volt szigorú szabályzata (a két alapvonalként egy-egy vakondoktúrást, majd később kődarabot használtak, a pálya néha túl volt a 100 méteren is). A választás a két „kapitány" végezte, nem a szokásos botmarkolásos módon, hanem dugással, amit „fejes", „nem fejes" kifejezéssel, ujjal rámutatva oldottak meg. Ez azt jelentette, hogy vagy