Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Együd Árpád: Népi sportszerű játékok Somogyban

116 EGYÜD ÁRPÁD „licézésnek", „lityézésnek" is neveztek (nem azonos a máshol leírt „lilézéssel" vagy „ilityázással"). Torva­jon marhaszőr vakarékból készült (meleg vízben ösz­szeállt, dróttűvel és spárgával körülfont) labdával játszottak két „bandában" (6-8 fiú egy-egy csapat­ban). A játékosok választása itt kivételesen nem marok­fogással történt, hanem gombbal vagy pénzzel, „bö­tú" vagy „sine-színe" alapján, ami megfelel a „fej vagy írás" ismert gyakorlatának. Régebben itt is csak a két alapvonalot jelölték meg, később már a tégla­lap alakú terület sarkait „kitéglázták", illetve vonal­kijelölést is alkalmaztak. Régente az iskolai nagyszü­netben már pontosabbá tették a pályát, s így a felső alapvonal mögött húztak kb. 2 méterre egy párhuza­mos vonalat, ahová a sorszámozott játékosok feláltak ütésre várva. (Ezt mi is alkalmaztuk csurgói diákjaink játékainál, így az esetleges nagy lendületű ütés sé­rülésveszélyeit sikerült elhárítani.) A leső-kapó csapat tagjai a pályán szétszórtan helyezkedtek el. Ez azon­ban nem jelentett cél nélküili összevisszaságot, mivel az ellenféltől, azok ütő- és futóképességétől is füg­gővé kellett tenni az alsó csapat tagjainak elhelye­zését: hol álljanak a legjobb labdakapók, legjobb célzók, 'leggyorsabbak stb. A szabályok közé tartozott, hogy az ütőknek „feladott" labdaadogató mindig az alsó csapat egyik kijelölt (lehetőleg jól célzó, kissé furfangos-cseles) tagja Je­gyen . Nemcsak az volt a feladata, hogy adogatásá­val „szolgálja" az ellenfél ütőit, hanem az összjáték­nál volt fontos szerepe, amikor az eHenfél futó játé­kosait kellett „leütni". Az ütés a számozás sorrend­jében következett. Legtöbbször utoljára ütött a kapi­tány, gazda, amire azért volt szükség, hogy az eset­leg „lent ragadt" játékosokat három ütésjogával „föl­hozza". A már labdát ütött játékos a felső métavonal bal sarkánál állt meg, ahonnan megkezdhette a kötelező lefutást az alsó vonalig, s onnan természetesen igye­kezett mielőbb visszafutni. A futás csak a kijelölt­meghúzott (régente csak képzeletben meghúzott) ol­dalvonalon belül, tehát a pálya bal oldalán történ­hetett. Aki elhagyta a pályát, az leütöttnek számí­tott és helycsere történt a két csapat között, s erre mindkét csapatnak érdeke volt figyelni. A játékos bármikor futhatott — akár sikerült távolra ütnie, akár nem —, nem volt azonban célszerű megkezdeni a fu­tást sikertelen ütés esetén, mert az adogató azonnal lepasszolta a labdát saját csapattársainak, akik így szinte biztosan leüthették a lefutó ellenfelet. Az ész­szerű az volt, ha megvárta egy jól ütő játékostársá­nak távolra repülő labdáját: ezalatt le- és felfutha­tott (természetesen botja nélkül). Az alsó csapat tag­jai iparkodtak olyan helyzetet teremteni a labdaado­gatásukkal, hogy a le- vagy visszafutó játékost leüs­sék. Ha ez sikerült, a két csapat cserélt. Ugyancsak csapatcsere volt, ha az ütők labdáját elkapták a lentiek; bár ezt a szabályt legtöbb eset­ben úgy módosították, hogy csak háromszori elkapós után történt csere. A mai játéknál is ezt a szabályt alkalmazzuk, mert a labdát elég hamar elkapják a lesők. A labdát nem volt szabad kiütni az oldalvona­lakon kívül, a pályát (alsó vonalat) viszont szabad volt túlütni, s erre minden jó ütő törekedett, hogy megnehezítse az alsó csapat helyzetét. Ezalatt bizto­sabban visszafuthatott játékostársa. A futóra legtöbb­ször mégis az a veszély leselkedett, hogy leütik. Ez ellen mindent elkövetett: szabad volt cik-cakban futnia, megállni, leguggolni stb.; meglepő találékony­ságról tesznek tanúságot fiataljaink. (Alig találunk olyan testi és lelki tényezőt, amire ez a játék ne hat­na sokrétűen: nagyban fejleszti a gyorsaságot, ügyes­séget, célzóképességet, állóképességet, ütőerőt, taláj­lékonyságot, leleményességet, s igen erőteljes érzet­mi-hangulati motivációkkal is jár stb.) Visszatérve a szabályokhoz: a futó játékos köteles volt tovább futni, ha már megkezdte le- vagy fölfu­tását. A futót tilos volt testileg akadályozni: elé állni, megrántani, gáncsolni stb. A földről felpattanó lab­da érvénytelennek számított mind a leső csapat el­kopásakor, mind a futó játékosra történő dobásnál. Az adogató köteles volt — középmagas — jó labdát adni; az ütőnek pedig a harmadik feladást el kellett fogadnia. Nagy ritkán az is előfordult, hogy véletle­nül sikertelen volt a játékosok minden ütése, s ezért a lefutó játékosok nem tudtak visszafutni; ekkor volt szükség a legjobban ütő (kapitány) háromszori ütés­lehetőségére, akinek rendszerint sikerült „felhozni" lenti társait (hogy újra üthessenek). Amennyiben ez sem járt sikerrel, az egyes falvakban azt a szabályt alkalmazták, hogy az adogató „csingázott", három­szor feldobta a levegőbe a labdát, s ezt a 'lentragadt futók felhasználhatták arra, hogy megkezdjék a visz­szafutast. Természetesen az előző szabályok feltételei mellett, vagyis számol rajok kellett a leütés veszélyé­vel. Ha sikerült valakinek visszafutni, újra üthetett, ha nem, akkor megszűnt az ütésjog, illetve szerep­csere következett. (Ez nagyon ritkán fordult elő a népi gyakorlatban.) A visszafutó játékosnak az első számúnak kellett lennie, mert a szigorúbb szabálybetartás esetén csak ő kezdhette meg az új ütéssorozatot. A teljesség igénye nélkül említést teszünk néhány változat sajátos, tájjellegi elnevezéséről, szabályvál­tozásokról stb. Már érintettük, hogy azonos típusú játéknak tá­janként, gyakran falvanként más és más volt a neve, eltérő volt a szabálya, a sporteszközök készítési mód­ja stb. Pl. Siójut-Balatonszabadi környékén a leg­öregebb adatközlőim „kiütősnek" nevezték a hosszú métát, amit mindig a „sós-legelőn" játszottak mind az iskolások, mind a legénysorban lévők. A fönti csa­patot ütőknek, a lentieket „foglároknak" hívták. A ré­gi játékoknak nem volt szigorú szabályzata (a két alapvonalként egy-egy vakondoktúrást, majd később kődarabot használtak, a pálya néha túl volt a 100 méteren is). A választás a két „kapitány" végezte, nem a szokásos botmarkolásos módon, hanem du­gással, amit „fejes", „nem fejes" kifejezéssel, ujjal rámutatva oldottak meg. Ez azt jelentette, hogy vagy

Next

/
Thumbnails
Contents