Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)

Együd Árpád: Népi sportszerű játékok Somogyban

NÉPI SPORTSZERŰ JÁTÉKOK SOMOGYBAN 117 a réti füvet vagy a közeli gabona szárát a csomójánál lecsípték (ez volt a fej), s néhány cm-es szárat hagytak, hogy elférjen a marokban; azt aztán fejjel felfelé vagy lefellé tartotta az egyik kapitány a másik elé, hogy mondással és rámutatással kitalálja a szár helyzetét. Siker esetén ő választhatott először. A gyengébb ütőkre itt is tekintettel voltak, s azt is megengedték, hogy ők is 2—3 ütéskísérletet tehettek. A labdát rongyból vagy állatszőrből „fonyták". Hasonló a helyzet a (bonyhádi) székelyeknél is: Böte András és felesége szerint marhaszőr va kátékból csinálták a labdát és körülvarrták elhasznált papucs vagy csizma bőrével. A játékot ,,bűz", „büdösdi" néven emlegették. A „laptaütést" pedig „lapickával" végezték. A méta pálya alsó vonala volt a „bűz", ahonnan mielőbb iparkodtak visszafutni; sem az ütés, sem a visszafutás sorrendje nem volt szigorúan megkötve régente. Az egyes falvakban a pályához tartozott az — ősi emlékek maradékát jelentő — „vár" (kör), amit az alsó métavonalon általában bal oldalt, de bárhol megrajzolhattak. A várban tartózkodó játékost nem volt szabad sem akadályozni, sem labdával megütni, de közvetlen mellette állhatott az ellenfél csapattagja labdára várva, hogy ha a futó kiugrik a várból, leüthesse labdájával. A vár-kör helyett gyakori volt a négyzet alak földbe karcolása is, szerepe azonos volt az előbbiével. A lefutás méta-félék rendkívüli szemfülességet kívántak a játékosoktól. Itt teszünk említést a Gönczi által Törökkoppányban meglelt háromszemélyes változatról:

19 egy ütő, egy adogató, egy kapó (pumi); ez utóbbi szerint a „pumizás" elnevezéssel is gyakorta találkozunk megyénkben. Az ütőnek három ütésjoga volt, s akár talált, akár nem, le kellett futnia a „fogófához". A „pumi" természetesen azon igyekezett, hogy leüsse a futót; ha sikerült, akkor körforgásszerűén eggyel tovább mentek; ha pedig nem sikerült, akkor maradt az előbbi állapot. Azóta ráleltünk a pumizás-lefutós játék hosszú métás változatára, amit szintén két csapat játszott. Eltérés mégis van a két variáns között: ugyanis mint a székely változatnál is —, itt nem volt kötelező a számozás sorrendje szerinti ütés, tehát a visszafutok közül bárki következhetett az ütéssel; lényeges eltérés volt azonban az, hogy itt nem volt teljes csapatcsere sem az elkopáskor, sem a leütéskor, hanem a labdát elkapó vagy a futó játékost leütő átment a másik csapathoz. (Akit leütöttek, az leső-kapó lett, aki talált a labdával, az fölmehetett ütni.) A méta-félék összes változatait, a műfajra jellemző teljes értékelést késpbbi, összegező kötetünkben adjuk majd. Mo§t néhány labdajáték leírását adjuk, amelyeket már nemcsak a fiúk, férfiak játszottak, ha19. GÖNCZI: i. m. 88. p. 20. Általában bármelyük ismert kiszámoló szövegét lehetett mondani. nem a lányok is gyakorta éltek ezekkel a nem túlzottan terhelő játékformákkal. V. LABDAJÁTÉKOK 12. Licézés, alul-fölül játék. Belső-Somogyban, Csökölyben és környékén néhány évtizede még játszották az „allu-föllü" játékot, amit a hosszú métától megkülönböztetve „kis-kifutósno'k" is neveztek. Régente réten, iskolaudvarban játszották mind a lányok, mind a fiúk. A két „bandát" a két csapatvezér választotta - gyakran - kiszá mólóval

20 vagy szabadon. A játékosok számától függően meghúztak egymástól (4-6 méter) két párhuzamos vonalat, s ezen kívül helyezkedtek el a csapatok. A kezdés mindig alsódobással történt (A csapattól B-nek), utána nyomban futni kezdtek ellenkező irányba vagy összevissza, de csak a meghúzott vonalak szélességi sávjának megfelelő mértékben. A labdát kapó ellenfél (most már nem alsódobással) igyekezett eltalálni valakit a futók közül; sikeres találatkor az érintett kiállt; ha nem talált a dobás, akkor a dobó állt ki. Azután a másik csapat kezdte az alsódobásos nyitást, s így folytatták, amíg el nem fogyott előbb valamelyik csapat. Győztes 'lett a maradék csapat, néha viszont annyira megfogyott a létszám, hogy a győztes csapatból egy ügyes játékos maradt. Az alapvonalakat nem volt szabad átlépni dobás közben, mert az kieséssel járt. a) variáns szerint: a játék azonosan kezdődött és folyt le az előbbi leírásnál, azonban az eltalált játékosnak át kellett menni az ellenfél csapatához. Az volt tehát a cél, hogy az egyik csapatból minél több kerüljön át a másikhoz, vagy ha lehetett, elfogyaszszák az ellenfél csapatát. b) Ez utóbbi változatot Törekiben „licézésnek"

21 hívták az e'lső világháború táján Jelinek Pali bácsiék. Ök úgy játszották, hogy a dobás mindenkire rákerüljön, tehát előtte megszámozták a csapattagokat, s a számok sorrendjében mindenki dobhatott. Ha „kilőttek" közülük valakit, a számrendhez legközelebbi sorszámú játékos dobhatott, A dobás itt mindig átlósan, „körösztbe" történt: az ellencsapat elsője kapja a labdát és neki is kellett dobnia a futókra, s utána folyamatosan ment sorba a keresztdobás, illetve hajítás. Ennél a variánsnál a leütött játékosnak át kellett mennie a dobókhoz, azonban nem vált iközöttük dobó játékossá, s a többiek háta mögé kellett beállnia. Abban az esetben, ha elfogyott az eredeti csapat létszáma, akkor már dobó játékos lehetett az előbb még hátul álló játékos. Visszanyerni viszont lehetett az előbb még hqtyl álló játékost is. Ennek a jĝffknak bármely változata a városi iskolák játékai közé is bekerült. Ma is hasznos, kedvelt 21. JELINEK PÁL közlése, szül: Törekiben, lakik Siófokon.