Somogyi Múzeumok Közleményei 4. ( 1981)
Együd Árpád: Népi sportszerű játékok Somogyban
108 EGYÜD ÁRPÁD sével, az győzött. Volt olyan változata is, hogy akkor bekiáltott a győztes csapat kapitánya, ha jelzett alapvonalat elérte vagy tú!ütötte valamelyik játékos és ekkor újra kezdték a csapatversenyt (akkor is, ha nem jutott mindenki ütéshez). h) változat szokott legtöbb élményt nyújtani mind a kicsik, mind a nagyobb fiúknak, lányoknak egyaránt. Ezt a változatot bárki játszhatta korra, nemre való tekintet nélkül. Ma is ajánljuk minden közösség számára ezt az ütőkészséget fejlesztő formát. Az eddig említett bármelyik kezdő mozzanattal indíthatnak a játékosok: lyukból maguk elé, kissé maguk mellé oldalt ki pöccinthetik, de voltak, akik kis rá ütéssel melímagasságig pörgették föl a brinckét. Lényeg az, hogy egy-egy játékos minél többször ütögesse maga előtt a fadarabkát, szabadon mozogva. Győzött a legtöbbször ütögető játékos. i) az előbbinek még vidámabb, humorosabb formája az volt, amikor az ütögetés közben előre kellett haladniok, vagyis minél távolabb tudja ütögetve eljuttatni a blinckét a játékos. Természetesen az lett a győztes: aki vagy előbb érte el a kijelölt vonalat, vagy pedig minél távolabbra tudta ütögetni a blinckét. Minden változatát lehet egyéni és csapatformában is játszatni. E legutóbbi játékot csapatversenyszerűen úgy is játszhatjuk, hogy a következő játékos mindig onnan kezdi (folytatja) a blincke ütögetését - haladás közben —, ahol az előző csapattársa elvétette, s ezt addig folytatják, amíg mindenkire rákerül a sor, illetve mindenki ütögetett egyszeri folyamatban. (Előfordulhat, hogy bármelyik játékos pl. csak egyet ütött és a másodiknál már vétett; akkor annak abba kellett hagyni az ütögetést és onnan a következő sorszámú játékos üthetett tovább.) Amennyiben a csapatokkal nem az ütögetve haladó változatot játszatjuk, akkor minden egyes csapattag ütését kell számolni és az összesét összeadni, s akiknek a legtöbb a pontja (ütésszáma), azok nyertek. A blinckeütögető játékok bármelyik formájánál tekintsünk el a szigorú régi, egyszeri kezdéstől, s engedjünk 2—3 kísérletet, hogy ne vegyük el a gyermekek kedvét. Tapasztalatunk az, hogy a mai iskoláskorú fiúk és lánykák — a gyakorlás és népi játék ismeret hiánya 'következtében — igen gyengén tudnak bigézni, különösen helyben vagy haladás közben ütögetni. (S ezen nincs is csodálkozni való; egyéb népi játékokban való járatlanságukat ne büntessük azonnali kieséssel és főleg ne szidással. Nem ők tehetnek róla.) Mindezeknél, mint a többi népi játékok esetében is az a cél, hogy megkedveltessük velük ezeket a jelentős nevelési tényezőt jelentő egyszerűbb és összetettebb játékféleségeket. A népi játékok sokaságából előbb-utóbb jó néhányat fog a növendék megkedvelni, s később maga követeli annak gyakorlását, mint azt magunk is tapasztaltuk a gyakorlás során. 8. Likra pógár, kapura (hajdú), kanászozás, likbahajtós stb. Ennek a játéktípusnak is tájanként más neve van: Somogyban leginkább kedvelik a „Likra pógár, kapura hajdú" elnevezést, de néhol a „Likbahajtós", „Kanászozás" névvel is illetik. Egyes kutatók az úrias játéknak — a golfozásnak — elnépiesedését vélik felfedezni ebben a régi pásztorjátékban. Nekünk erről eltérő a véleményünk, amit jelen kis dolgozatunkban nem áll módunkban kifejteni. Lényeg e régi, s ma is igen jól felhasználható játéknak leírása, ajánlása mind az iskoláskorúak, mind egyéb közösségek számára. a) a játékot viszonylag kisebb területen lehet játszani (egy vagy több csapattal is) az alábbiak szerint: Egy kb. kétméteres átmérőjű körön eggyel kevesebb „likat" ásunk (vagy rajzolunk?), mint a játékosok száma; a kör közepére pedig egy akkora kis „likat" vájunk, amibe egy maroklabda (régebben rongyszőr labda, újabban maroklabda, teniszlabda) belefér, s ezt a játékkezdéskor ebbe a középkörbe teszik, valamint minden játékos a maga kb. 1 méteres botjának az alsó végét. E kezdő formula után elindulnak lassan balra, előre, jobb kézzel fogva a bot felső végét, és ritmikus hanglejtéssel hangosan mondják 1 "' - legtöbbször háromszor egymás után — : „Likra pógár, kapura hajdú", máskor pedig: „Likra pógár, kapura, kapura, egy-kettő-három" (egyszer); s a mondóka utolsó szótagjára hirtelen kilökik a lyukbó 1 ! a labdát, és mindenki igyekszik magának „likat fogni" a körön. Ez — természetesen — egynek nem sikerülhet (az eggyel kevesebb lyuk miatt), s aki kimaradt, az lesz a „kanász" (pásztor vagy „hajdú-hajtó"), aki azon iparkodik, hogy a távolra gurult labdát behajtsa a középkörbe. Ha ez véletlenül sikerül, akkor megszabadul az „őrzéstől", „hajdúságtól", „pásztorságtól", s újra kezdődhet a játék. Ez azonban elég nehéz féladat, mert a körön levő társak igyekszenek elütni a hajtó labdáját. Ez viszont újabb olyan lehetőséget ad a kanásznak, hogy megszabaduljon a további labdahajtástól, mivel alkalom nyílik számára, hogy a saját botjával joga van magának lyukat foglalni abban a pillanatban, amikor a körön lévő lyukból valamelyik játékos kiemeli a botját. Ebben az esetben az lesz a kanászhajdú, akinek a gödrébe a volt pásztor beledugta a maga hajtóbotját. Ennél az esetnél tehát nincs újrakezdés, hanem foytatódik a játék, csak mqs kanászszal. A legnagyobb tiszteletet mégis az váltotta ki, ha valamelyik hajdúnak a középkörbe sikerült a labdát begun ta nia. 15. PI. Büssüben (NAGY M. LAJOS: „Likra, likra, kapura, kapura! Aki likba nem talál al lëssz a kanász."
