Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)

Recenzió - Honfi István: Széchenyi I., Napló

RECENZIÓ 533 tertian újra-újraéledése, ... az osztrák államrendszer . . . gyilkos bírálata, a düh és gyűlölet, mely itt szembefordul Béccsel, s melynek hőfoka a magyar viszonyok korábbi ostorozásával azonos és mégis ellenkező hevületből származik: a Naplók ismerete nélkül ... a korábbi magatartás megtagadásának látszhat, és semmiképp sem fér össze Széchenyi addigi politikai magatartásával" — mondja a bevezető tanulmány. Ezek után az olvasó mohón keresi, kutatja, valóban így van-e. Mit tartalmaz hát a Napló? Széchenyi 1814-ben kezdte írni e följegyzéseit, s már ekkor fölsejlik a majdnem fél évszázad múlva bekövetkező tragédia árnya. „Ha magamat valamelyest át akarnám engedni a megbánásnak elmúlt életem miatt, akkor azzal kellene kezdenem, hogy főbelövöm magam." A hazájáért mindenképpen tenni akaró főnemesi ifjú a):onban elhessegeti, száműzi az önpusztítás gondolatát. Elmélkedésében mérlegre teszi magát, és a jövőbe vetítve a haza sorsának jobbításán fáradozó megváltozott énjét, úgy látja, boldog lesz, ha életének utolsó óráján megállapíthatja: „Él egy ifjú ember, ki általam lett boldogabb, mint amilyen nélkülem lehetett volna" (1819). Nos, osztályrésze lett-e ez a boldogság? Életében sajnos nem. A magyar társadalom fejlődése eltörölhetetlen s áldásos jegyekkel magán viseli Széchenyi kezenyomát, őt azonban inkább keserűséggel sújtották az általa is előidóbett progresszív történelmi események. Olvasmányos följegyzések csak a Napló első részében találhatók, az 1830-as évektől kezdve jobbára össze nem függő tőmondatok, szavak sorakoznak benne. A magánélet villanásnyi, mozaikszerű lejegyzése a közélet szorító gondjainak tömör leírásával, megítélésével párosul. De ekkor már szinte nincs olyan lapja a Naplónak, amelyben ne sűrűsödnének a politika alakulásával összefüggő, rövid eszmefuttatások. Ekkorra ugyanis teljes mértékben kikristályosodik elveinek, politikai elgondolásainak fő vonala, ő maga pedig egész tevékenységével — testestül, lelkestül — benne van a reformmozgalom mindennapi gyakorlatában. Eltökéltségét a haza fölemelésére, tettekkel bizonyítja. Már 1821-ben írja: „...az életben soha, semmiféle vállalkozástól nem szabad visszarettennünk: hanem elszántan kitartani, amíg hideg és nyugodt tekintettel személyesen meg nem győződtünk a lehetetlenségről". Cselekedetei ismertek. 1825-ben vonja magára először a figyelmet a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására tett nagyszerű felajánlásával. Erről szerényen, s a nemesség elmaradottságát ismerve, mindössze ezt jegyezte föl: „A kerületi ülésen beszéltem; minden honfitársamat ellenségemmé tettem". Ezután minden igyekezete mégis arra irányult, hogy kezdeményezéseivel, fáradhatatlan szervező tevékenységével hozzájáruljon az ország gazdasági fejlődéséhez. 1826-ban lemondott tiszti rangjáról, hogy az ne akadályozza nézetei szabad kifejtésében. A Nemzeti Kaszinót 1827-ben azzal a céllal hozta létre, hogy elősegítse a főurak nemzeti alapon történő politikai állásfoglalásának kialakulását. Részt vett a dunai gőzhajózás életre hívásában, a pesti Hengermalom és a Kereskedelmi Bank alapításában, támogatta a magyar színház ügyét; jó példával járt elöl a bortermelés és a selyemhernyó-tenyésztés fokozásában, színvonalának emelésében; királyi biztosként irányította az Al-Duna szabályozásának nagyszabású munkálatait; neki köszönhetjük a'z első állandó dunai híd: a Lánchíd megszületését; elévülhetetlen érdemeket szerzett a Tisza-szabályozás megindításában, a balatoni gőzhajózás megszervezésében. Az ország fejletlensége nem hagyta nyugodni. Többször fakadt ki a következőhöz hasonló keserűséggel: „...ugyancsak megijedtem a poros, hamuszürke, rendezetlen öreg pátria láttán, midőn Zákánynál, tulajdon birtokaimon ismét földjére léptem" (1830). De már ekkor fölmerülnek a nemzet pusztulásától való félelem víziói, azonban erős tenniakarása lebírja ezeket a rémképeket s hittel hirdeti: „...szaga se maradjon a feudalizmusnak"; még ha időközben fel-feltűnik is a Napló lapjain: „Magyarország kimúlt". Elmélkedései közül kiemelkedik a következő okfejtés: „Alit tartják, a pénz teszi az angolt. Nos, vedd el a pénzt az angoltól, hagyd meg az eszét. Add oda a pénzt a magyarnak — de hagyd meg olyan butának — és minden marad a régiben . . . Legyen pénzetek, de ne legyenek kicsinyes rendszabályaitok .. . A legmélyebb alap a szabadság... Magyarországra nézve csak jó volna, ha a törvényhozó testület - a forradalom lelkét — és angliai és franciaországi reformokat bensőleg ismerné és értené" (1832). Miközben gyakorlati munkája — önemésztő, önmardosó kétségek közepette is — a polgárosodást segítette elő, politikai programjában fokozatosan megtorpant, és egyre inkább szembefordult a haladás következetesebb képviselőivel. Támadásának középpontjában — mint ismeretes — Kossuth programja, tevékenysége állt. Még az általa alapított Nemzeti Kaszinót is féltette Kossuthtól, ezért „lebeszélte" a belépésről. Naplójában ezt írta: „Wesselényi megsemmisítette volna a Kaszinót Kossuthtal" (1836). Köztudott, hogy Kossuth mindvégig a legteljesebb tisztelettel és elismeréssel viseltetett Széchenyi iránt, de saját elveinek feladása nélkül. Természetesen Széchenyi sem adja föl elveit. Az őt ért elismerést így rögzíti: „Kossuth megragad egy alkalmat, hogy a legnagyobb magyarnak nevezzen. Dübörgő, hosszú tetszés. Én nem indulok meg. Később: Kossuthnak, »Miért emel olly magasra, hol nem tarthatom fel magamat«. Kossuth, Ráday, Kubinyi, úgy látszik, igen meg vannak elégedve a Marseillaise-emmel" (1840). Az események hatására mind féltékenyebben figyelte Kossuth politikai tevékenységét. Hiába kérték barátai is: ne írjon Kossuth ellen, nem volt hajlandó visszalépni. Annál nagyobb a csalódása. Keserűen kell tapasztalnia, hogy a Kelet Népe jóformán „senkinek sem tetszik" (1841). Kételyei támadnak: érdemes volt-e megírnia a Hitelt és a Kelet Népét. Ez azonban nem a kossuthi vonal igenlését, elismerését jelentette, mint később kiderült, inkább önmagát kárhoztatta, amiért elindította könyvei által a forradalmi erjedést. Épért — a Napló tanúsága szerint is — mindvégig elhárította magától a forradalmárság és a köztársaságpártiság látszatát is. Szinte tehetetlen jajkiáltásként hat kitörése már 1842 szeptemberében: „Kossuth és társai a fejünkre nőnek ... ez az ember megöl bennünket". A tiszta szándékú reformer két tűz között őrlődik. A konzervatívok azt vetik a szemére, hogy túldicséri Wesselényit és Kossuthot; de nem tud együtthaladni Deákokkal sem. Hiába szereíné megnyerni a mágnásokat a különböző fejlesztési akciók támogatására, a legtöbb főúrnál süket fülekre talál. Belefárad aÇ: erejét már-már meghaladó kezdeményezésekbe, de mégsem áll meg. „Urak bálja adatik! Mindenkinek 100 pengő forintjába kerül. A Csónakdára, a lovardára nem adnának semmit. Minő híja a közérzésnek; s túláradása a hívságos balgaságnak!!" — hangzik kemény ítélete (1843). Ugyanakkor túl szigorúan és általánosító módon fakad ki az ifjúság egyes megnyilvánulásai ellen. „Tegnap kifütyülték Vieuxtemps-t a német színházban . . . Gyalázat!!! Mindazonáltal örvendek. Irinyi és társai. Karthágói elefántok... A hős lelkületű nemzedék! — Nesze nektek!" (1843). Kossuth ugyanezt az eseményt „lényegtelennek", „néhány garázda füttyhős" megnyilvánulásának tartotta. Széchenyit pedig egyre inkább elborítják ül ilyen gondolatok: „A magyar horizont mindinkább elsötétedik . . . Magasabb hatalom hálójában érzem magam, mely foglyul akar ejteni a maga céljaira . . . Mindenben kétkedem ... A pisztoly jár a fejemben" (1843). Az önmagával is küszködő Széchenyi a haza üdvéről, saját elképzelései alapján történő szolgálatáról semmi szín alatt nem hajlandó lemondani. Bármennyire el van keseredve, lelkesen küzd azért, hogy a nem nemesek is viselhessenek bárminő hivatalt, szorgalmazza a pesti kikötő megépítését, önérzetesen elhárítja magától a felkínált lehetőséget, hogy menjen Itáliába, várja ki, amíg a 'zavarok elmúlnak, utána az ő kezébe kerülhet a kezdeményezés. „Köszöntem szépen. Ha már élveztem oly sok boldog napot Magyarországon osztozom veszedelmében is" (1844, 1845). Metternich, az adminisztrátori rendszer bevezetésével, az új kancellár (Apponyi György) által soványka reformintézkedéseket is kilátásba helyezett. Széchenyi emiatt vállalta Apponyi politikájának támogatását az újonnan alakított Or-