Somogyi Múzeumok Közleményei 3. (1978)

Recenzió - Honfi István: Széchenyi I., Napló

534 RECENZIÓ szagos Közlekedési Bizottság elnöki tisztében. Erről így vall a Naplóban: „Ha netán hamis útra téved a kormány, én tüstént megint az ellenzéknél leszek. Független vagyok!" (1845). Szomorúan állapítja meg ekkortájt, hogy Csehországban nagyobb a gazdasági fejlődés, mint Magyarországon. Mindjobban erőt vesz rajta a félelem amiatt is, hogy Bécsben túlontúl magyarnak fogják tartani, itthon pedig túlontúl osztráknak. Metternich megállapítását a forradalom három stációjáról (a> elsőt könnyű gyógyítani, a harmadikat már nem lehet, mi a másodikban vagyunk) helytállónak tartja s úgy véli, a forradalmat többé már nem lehet feltartóztatni. Időnként felcsillan benne az általa elképzelt remény. Úgy látja: Magyarországból még lehet valami, de csak „ungrischer és alkotmányos úton". De hogy így lesz-e, „azért Deák, Kossuth, Perczel Móric és társaik feleljenek" (1846). Minden megnyilvánulásában kárhoztatja az ellenzéket, ámítóknak, rossz magot hintőknek nevezi őket. Nagy elkeseredésében még ilyet is leír, a szándéka ellenére alakuló fejlemények miatt: „Muszájból szeretem Magyarországot, merthogy én is amolyan szalonnafaló vagyok". Majd még ugyanebben az évben az ellenkezőjét: „Most tisztán látok ... Megváltoztatom egész politikámat . . . Magyarországnak saját erejére kell támaszkodnia!" (1846). Magát továbbra is a „progresszió" emberének tartja, és igen nagy fájdalomimal veszi tudomásul, amiért Somssich Pál (Somogy megyei, haladó gondolkodású földbirtokos) a „legnagyobb konzervatív" politikusnak nevezi. Ö magáról továbbra is azt állítja: „sem ellenzéki, sem konzervatív". 1847 elején ezt írja Naplójában: „Egyedül én vagyok — értem, ki Magyarországot egyelőre valamely provizóriumtól megmenthetné". De továbbra is úgy látja, hogy teljességgel félrecsúszott a sodrásból, „s kirekesztőleg magyar mocsarakban" vesztegel. Ekkorra már végleg elveszíti hitét, s Teleki Lászlónak, a Napló tanúsága szerint, ezeket mondja: „Magyarság kifejtés tekintetében nékem nincs már reményem". Teleki pedig így válaszol neki: „Nekem pedig több van, mint 20 évvel ezelőtt". Széchenyi ez időben mohón tanulmányozza Lamartíne-nak A girondisták története című könyvét, melyet Magyarországra nézve teljesen adekvátnak tart: „Ha egyszer dz eszmék összezagyválódnak, az őrjöngési rohamnak le kell folynia". Megütközéssel hallgatja Batthyány Lajost, ki 1847 nyarán ezeket mondja neki: „A királyoknak bajonettjük van, a népeknek meg forradalmuk, hogy engedményeket nyerjenek". Ezzel szemben Széchenyi káros gyújtogatónak tartja Kossuthot „a mi szalmaviszonyaink" között. Ezért választatja meg magát követté, mert ha „Kossuth egymaga lesz ott — a zűrzavar elkerülhetetlen ... nélkülem szakadék felé viste az út. Holocaustomként (égő áldozatként) feláldozom magam". Kételyei, belső vívódásai tovább mardossák. Hajlandósága azt sugallja neki, hogy egészen vonuljon vissza a közélettől, kötelességérzete azonban arra: álljon „egészen az élre". Végül is rezignáltán állapítja meg, hogy az ő ideje lejárt, Kossuth, a „szerencselovag", a „tirannis" ragadta magához a kezdeményezést, csodálja, hogy olyan sokan „felülnek e sarlatánnak". V. Ferdinánd néhány rosszul betanult magyar szóval nyitja meg az országgyűlést 1847 novemberében, melyet Széchenyi így örökített meg a Naplójában: „Napvilág gyúlik! Mindenki lelkesedik ... Sokan sírnak! - Én azt a gyönyörűséget érzem a lelkemben, hogy hozzátettem a magamét egy nemzet újjászületéséhez". Az események azonban másképp alakultak, a király taktikázó, szűkmarkú reformjavaslatai korántsem voltak elegendőek a bajok orvoslására. 1848 elején Sfeéchenyi végképp elkeseredve jegyzi föl Somssich Pál szavait, aki szerint Kossuth azt mondta, hogy alkotmányos tekintetben a minimumot is elfogadja, de ha az is elmarad, vagy „a haladás más irányt vészen, kész revolúciót csinálni". Kossuth március 3-i felirati javaslatát Széchenyi ostobaságnak nevezi, és továbbra is „tisztességgel" agitál Kossuth törekvései ellen. A pesti forradalom győzelme teljessé teszi benne a nemzethalál képét. Naplójegyzetei ettől kezdve még inkább félelemmel téliek, de a haza sorsáért való aggódástól izjzanak. „Becsületesen rajta maradok a bárkán, melyen a magyar vagy elsüllyedni fog, vagy a boldogság (?) és a nemzeti kibontakozás (!) révébe behajózni." Amikor ismerősei a szemére hányják, hogy túlontúl gyorsan mennek a dolgok, s ő, az elindító az oka az egész „fölfordulásnak", így védekezik: „Én nem akartam ezt a sebes tempót. Becsülettel tartóztattam . . . Tiszta reformer voltam - soha nem lázítottam", „Kossuthék borítottak lángba bennünket". Attól retteg, hogy „reakció folytán beleolvadunk a német elembe". Mindjobban erősödik benne az önmarcangoló érzés: ő <j(Z oka mindennek. Állandósul elhatározása: lemond a miniszterségről. Egyelőre mégis marad. Kétkedések közepette, de szívósan dolgozik a Lánchíd befejezéséért, és zokszó nélkül átadja ezüsttárgyainak jelentős részét az államnak. Szemrehányásokat tesz magának, amiért fölébresztette Magyarországot. „Most németek lennénk. De jobb volna-e az?" íme, eiz utóbbi mondat fényt vet arra is, micsoda rettenetes lelki tusa ment végbe benne a haza sorsáért. Idegrendszere nem bírta tovább. 1848. szeptember 4-én ezt írta: „Felmentenek ... a további együttműködés alól . . . Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba . . . mint én". A Napló itt megszakad, s csak 1859-ben folytatódik tovább. Döblingi gyógyulása azért lehetett teljes, mert megszűntek azok a fő okok, amelyek idegrendszerének fölborulását előidézték. A történelmi tények hatására belátta, hogy az osztályok köjzös szabadságharca lehetséges volt, s csak külső erővel lehetett elfojtani. A Nagy Szatírában már maga is azt írta: „Jaj azon nemzetnek ... mely nemzeti geniusát elárulja és meggyilkolja . . . minden külmegtámadás inkább csak edzeni fogja a nemzeti önérzést, megtörni soha". A Nagy Szatíra középpontjában Ferenc József szenvedélyes elítélése áll. Széchenyi nem önmagát vádolja már az 1848— 49-es eseményekért, hanem a császárt, az abszolutizmus új rendszerét teszi mindenért felelőssé. Bach és társai csak engedelmes eszközei a császári akaratnak, mellyel igen sokszor visszaélnek, de mégis alája vannak rendelve. Ferenc Jófrsef uralma alatt „hogy folytak 1848 után a dolgok, mikor már tökéletesen le volt verve a nemzeti felgyulladás . . . és a világ eliszonyodására annyi jeles egyén hurczoltatott vesztőhelyre, mint e világon sehol és soha ez előtt . . .?" Pedig az 1848-as évben Széchenyi többször hangsúlyozta dinasztiahűségét, most meg kemény vádakat vág az uralkodó szemébe. Akkor hallani sem akart az Ausztriához való viszonyunk megbolygatásáról, megváltoztatásáról, most így teszi föl a kérdést a Naplóban: „Hogyan álljon fenn? Federációban vagy nagyobb unióban?". Tehát a dunai birodalom egységét tartotta meg keretként ő is, melyet Kossuth sem ejtett el. 1860. március 3-án a rendőrség — mint a rendszerre veszedelmes egyénnél — házkutatást végez a lakásán, följegyzéseit elkobozzák, barátait is zaklatják, majd közlik vele, hogy Döbling többé nem menedékhely a számára. Az agyongyötört szervezet nem bírja elviselni azt a súlyos terhet, amelyet a titkosrendőrség ördögi zaklatása, láthatatlan, de állandóan kísértő, nyomasztó jelenléte zúdít rá, s az újonnan kezdett Napló 1860. április 1-én ezzel a megdöbbentő mondattal zárul: „Nem tudom megmenteni magam!" Széchenyi, a főnemes, igen nagy utat tett meg, s hatalmas életművével — tévedései ellenére is — fölbecsülihetetlen értékű segítséget adott a feudális rendszer felszámolásához Magyarországon. Megtorpanása osztálykorlátaiból következik, amelynek szövevényét ez ajz ízig-vérig hazafi-lángelme sem volt képes teljes mélységében átszakítani, kikerülni. Pontosabban, a történelmi folyamatnak abban a szakaszában nem, amikor mint aktív politikusra, közéleti személyiségre hódolattal figyelt az ország. Nem Kossuth szónoki képessége szorította őt háttérbe, hanem az általa képviselt politikai elgondolások megcsontosodása. A társadalmi haladás a reformmozgalom második felében már többet követelt, mint alz elsőben. Széchenyi egy roppant erejű satu szorításában vergődött ezért. Nem volt hajlandó a konzervatívok szolgálatába állni, de fékezni igyekezett az ellenzék nem radikális szárnyát is. Teljes énjével áhította a nemzet boldogságát, de félt az Ausztriával való viszony megváltoz-